Nézőpontkezelés egyes szám harmadik személyben

, , 6 comments
Az összes elbeszélési mód közül talán a mindentudóval van a legtöbb probléma. Az a furcsa helyzet, hogy manapság a kiadott művek esetében a mindentudó nézőpont a legritkább, viszont a kezdő írók körében pedig igencsak népszerű. Ám közülük nagyon kevesen tudják ezt az elbeszélési módot rendeltetésszerűen használni. A kezdő írók esetében általában kétféle nézőpont játszik: az E/1 és a mindentudó nézőpont, ami nem igazi mindentudó, hanem inkább olyan közeli (korlátozott) E/3, amiben rendszeresen nézőponttörések vannak. Ezt persze egy új írónak nem lehet felróni, hisz nem biztos, hogy mindenki már az első oldal megírása előtt utánanéz a nézőpontoknak, és megtanulja a közeli és a mindentudó E/3 közti különbséget. Igen ám, de sokan begyakorolják ezt a mesélési módot rosszul, aztán amikor szembesülnek egy olyan cikkel, ami elmagyarázza, hogy közeli E/3-ban egyszerre csak egy karaktert követünk, a mindentudó elbeszélőnél pedig egyszerre többnek a gondolatait is megmutathatjuk, akkor az író elégedetten konstatálja, hogy ő akkor mindentudó elbeszélést alkalmaz, és használja tovább ugyanúgy, ahogy eddig: rosszul.

A rosszul alkalmazott E/3 elbeszélések legnagyobb problémája a hibás nézőpontkezelés. Ennek különböző fokozatai vannak. A legkönnyebben orvosolható, ha valaki ismeri a különböző nézőpontokat, eldöntötte, hogy közeli E/3-ban, egy bizonyos karakter szemszögéből írja meg a művét (vagy van több egymástól elkülönített nézőpontkaraktere), de néha becsúszik egy-egy mondat egy másik szereplő nézőpontjából. Ez bárkivel előfordulhat, ha nincs minden bekezdésben ilyen elcsúszás, akkor viszonylag könnyű is javítani. A súlyosabb kategória az olyan kézirat, amiről nem lehet eldönteni, hogy ez most közeli E/3 vagy mindentudó elbeszélés: néha úgy tűnik, mintha az egyik karakter nézőpontjában lennénk, de közben időnként megkapjuk a többi szereplő nézőpontját is, viszont a mindentudó narráció jellemzői nem érthetők tetten a szövegen… Röviden az egész nézőpontkezelés kaotikus, és ilyen szövegeket nem csak a kezdőknél látni, hanem többkönyves szerzőknél, sőt, kiadott regényeknél is.
Nézzünk erre egy tipikus példát:
„Gábor az ajtóhoz lépett, beütötte a kódot, és a katona azonnal berontott a szobába. A hadnagy idebent is körülnézett, elsőként Szilvi ágyához ment és belesett alá, de nem látott semmit. A lány mindeközben tágra nyílt szemmel figyelte a férfit, összehúzta magát, a játékát magához szorította, mintha attól félne, hogy a hadnagy elveszi tőle és falhoz vágja. A bejáratnál a katona barátnője állt, nekitámaszkodott a keretnek, és így várakozott, az arcvonásai meg se rezdültek, de a szeme sokat elárult. Mulattatta a felfordulás, és hogy a kis vakarcs bajba került. Szilvi látta mindezt, és nagyon utálta a nőt. Zsigerből taszította a személye, akárcsak a hadnagy esetében. Gábor tartott tőle, hogy a katona kárt tesz a lányban, nagyon feldúltnak látta.”

A jelenetben négy szereplőt látunk, és minden egyes karakter nézőpontjából kapunk egy-egy mondatot. Ott a hadnagy („nem látott semmit”), Gábor („tartott tőle”), Szilvi („utálta a nőt”) és a hadnagy barátnője („kis vakarcs”). Ha úgy nézzük a szöveget, hogy közeli E/3-ban íródott, akkor tele van nézőponthibákkal, ha úgy, hogy mindentudóban, akkor csak egy nézőponttörés van benne, viszont így is nagyon zavaros és átgondolatlan szemszögváltásokat találunk. Vegyük azt, hogy a szerző szerint ő mindentudó nézőponttal dolgozott. A baj csak az, hogy a szöveg alapján meg lehet mondani, hogy a szerzője ismeri-e különböző nézőpontokat, és tudatosan használja-e őket, vagy nem. Magából a részletből arra lehet következtetni, hogy a szerző nézőpontkezelése teljesen ötletszerű (pl. először kívülről mutatja a lányt, majd a nőt, aztán belülről a nőt, majd a lányt), nem logikusan vált, így a jelenetnek nincs fókusza, csapong a különböző lelkiállapotú karakterek között. Erre nem ad felmentést, ha az író azt mondja, hogy ő mindentudó nézőponttal dolgozott, mert az összevissza csapongó katyvasz az nem mindentudó nézőpont.

Van olyan kreatív írással foglalkozó oktató, aki a tanítványainak lényegében azt mondja a mindentudó nézőpontról, hogy bármit, csak azt ne. Nem azért, mert az rosszabb eszköz lenne, hanem mert nagy valószínűséggel nem fogják tudni jól használni. Sok kezdő azért szereti a mindentudó nézőpontot, mert úgy érzi, hogy nagyobb szabadságot ad, nincsen lekorlátozva, hogy mit mutathat meg, ezért könnyebbnek tűnik. Valójában nem könnyebb, hanem sokkal nehezebb, mint a többi nézőpont. Az E/1 és a közeli E/3 olyan, mintha az autópályán mennél egyik városból a másikba: csak mész előre, egyedül annyi a dolgod, hogy fogod a kormányt, és nem hajtasz le az útról. A mindentudó nézőpont olyan, mintha egy vidéki kis faluba akarnál eljutni: összevissza kanyarogsz eldugott mellékutakon át, közben pedig csak reménykedni tudsz, hogy a jó irányba tartasz.
Azok a kezdő írók, akik E/1-et vagy közeli E/3-at választanak (már ha tudják, mi az a közeli E/3) általában urai a helyzetnek, náluk a nézőponttal nem szoktak óriási problémák lenni. Ám akik úgy írnak E/3-ban, hogy vagy nem tudják, egyáltalán milyen nézőpontok vannak azon belül, vagy pedig azt hiszik, a mindentudó nézőpontban csinálhatnak, amit csak akarnak, az ő szövegükön gyakran az látszik, hogy semmi rendszer nincsen a nézőpontkezelésükben. Mellesleg szerkesztésnél ez az egyik legnehezebben javítható dolog: közeli E/3-ban egy-egy elcsúszott mondatot könnyű javítani, de ha semmilyen rendszer nincs a nézőponthasználatban, akkor gyakorlatilag az egész kéziratot újra kell írni.

Azt kell észben tartani, hogy amíg a közeli E/3-ban az adott karakter szempontjából látjuk a dolgokat, az ő tudatán keresztül (úgy, mint az E/1 elbeszélésnél), a mindentudó elbeszélésmódnál a narrátor szempontjából látjuk az eseményeket, aki lehet, hogy mindent érzékel, mindenről tud, mindenkinek a fejébe belelát, de a történetet akkor is az ő nézőpontjából ismerjük meg, és nem valamelyik karakteréből (kivéve, ha maga a mindentudó narrátor egy karakter a történetben). Ez azt jelenti, hogy nem használhatjuk a szereplők hangját az elbeszélő részeknél. Például azt írhatjuk, hogy „Lilla legszívesebben megölte volna a fiút”, de azt nem, hogy „Lilla ki akarta belezni a szemétládát”, mert ez nem a narrátor szóhasználata, hanem a lányé.
Van egy fogalom, ami külföldi cikkekben gyakran előkerül, és ez pedig a fejek közti ugrálás (head-hopping). Általában zavar van akörül, hogy mi számít annak, és mi nem, ami valószínűleg onnan ered, hogy ez mást jelent a különböző nézőpontokban. Ha közeli E/3-ban egy fejezetet fixen Lilla nézőpontjából írunk, és berakunk oda egy ilyen mondatot, hogy „Miközben Lilla az új ruhájáról mesélt, Peti azon morfondírozott, hogy mi lesz az ebéd.”, akkor itt egyértelmű, hogy kiléptünk Lilla nézőpontjából, és ez közeli E/3-ban hiba. Viszont mindentudó nézőpontban ezt a mondatot nyugodtan leírhatjuk, mert nem léptünk ki a nézőpontunkból, a narrátor nézőpontjából, hisz ő belenézhet egyszerre Lilla és Peti fejébe is. Ami viszont a mindentudó elbeszélésmódnál nézőponttörésnek számít, ha a szereplő hangját, az ő szóhasználatát használjuk (ezért volt a fenti részletben nézőponttörés a „kis vakarcs”). Például: „Az a liba már megint a gönceiről beszélt, pedig Petit sokkal jobban érdekelte az ebéd.”

Gondoljuk el itt a mindentudó elbeszélőt úgy, mint az E/1 elbeszélőjét: ha E/1-ben a nézőpontkarakter azt mondja, hogy „Az a liba már megint a gönceiről beszél Petinek.”, akkor azt hisszük, hogy a nézőpontkarakter tartja a lányt libának, nem Peti. Ugyanez a helyzet a narrátorral is.
Minden, amit a mindentudó nézőpontban leírunk, a narrátor véleményét tükrözi. Tehát ha azt akarjuk közölni, hogy Peti mit gondol, akkor azt úgy írhatjuk, hogy „A liba már megint a gönceiről beszél, gondolta Peti.”, de jelzés nélkül ne használjuk a karakter szóhasználatát. Ha pedig valamiről a karakter véleményét akarjuk közölni, akkor jelezzük, hogy az a karakter véleménye, ellenkező esetben az olvasó a narrátornak fogja tulajdonítani (vagyis tényként fogadja el).
Tehát, ami közeli E/3-ban nézőponttörés („Lillának nagyon tetszett az új ruhája. Peti viszont már nagyon unta, hogy folyton erről beszél.”), az mindentudó E/3-ban nem az. Ami miatt sokan a mindentudó narrációnál sem szeretik, ha az író hol az egyik szereplő gondolatait ismerteti, hol a másikét – itt hiába nem hiba –, mert gyakran alkalmazva zavaró (főleg rosszul kezelve), és eltávolít a karakterektől.

El tudok képzelni egy olyan jelenetet, ahol az író azért váltogat a karakterek között, mert például ezzel akarja növelni a feszültséget (pl. összeesküvés, amiről a szereplők egy része tud, a másik része nem). Lehetnek ésszerű indokok arra, hogy miért akarunk nézőpontot váltani, és ez hogyan szolgálja a történetet. De az olyan szövegek, melyek ötletszerűen ugrálnak a karakterek között, érezhetően nem a történet érdekében, vagy a hatáskeltés miatt váltanak, hanem vagy tulajdonképpen öntudatlanul, vagy kényelmi okokból. Többnyire az ugrálás oka, hogy az írónak könnyebb „belenézni” a másik karakter fejébe, és egyszerűen leírni, mit gondol, mint más módon érzékeltetni. Az nem elfogadható indok a nézőpont ide-oda váltogatására, hogy a szerzőnek ötlete sincs, hogyan adja át a másik szereplő gondolatait, érzéseit anélkül, hogy ki ne betűzné az olvasónak, hogy „Anett mérges lett, mert tudta, Péter hazudik”. Ez nem hogy nem oldja meg a problémát, de szépen fel is hívja a figyelmet az író korlátozott eszköztárára.
Lehet, hogy nem minden olvasó veszi észre, de ha rendszeresen azt látom, hogy ott van a váltás, amikor a másik szereplő mentális/érzelmi állapotát kéne érzékeltetni, akkor tudom, hogy a szerző azért ugrál, hogy megkönnyítse a saját dolgát, ne kelljen non-verbális jeleken törnie a fejét (pl. „Anett tudta, hogy hazudik” helyett „Anett csak forgatta a szemét”). Egy bizonyos ponton minden írónak meg kell tanulnia, hogyan érzékeltetheti egy másik karakter gondolatait anélkül, hogy kilépne a nézőpontkarakter perspektívájából. Az nem megoldás, hogy minden ilyen esetben megtöri a nézőpontot.
Amint megjelenik egy nézőpontkarakter, az olvasó elkezd vele kiépíteni egy kapcsolatot, beleképzeli magát az ő helyzetébe. A legnagyobb gond a szereplők és gondolataik közti ugrálással – és pontosan ezért népszerűbb manapság az E/1 vagy a közeli E/3-as elbeszélésmód –, hogy lehetetlenné tesszük, hogy kiépüljön ez a kapcsolat, mert az olvasó nem tud elmerülni egyetlen tudatban.

A két lenti részlet ugyanazt a jelenetet ábrázolja, viszont az első korlátozott E/3-ban van, a második mindentudó nézőpontban:
Marcell úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított egér. Mikor a barátai elhívták pizzázni, még nem gondolta volna, hogy néhány óra múlva az étterem mögötti konténer mellett fog lapulni, miközben a legjobb barátai válogatott sértéseket vágnak a fejéhez.
– De hát nem én voltam! – kiáltott fel Marcell már legalább századszorra.
– És ezt higgyük is el? – Peti arcán gúnyos félmosoly játszott, karba tett kézzel állt, szorosan András mellett, mintha el akarnák vágni a menekülés útját. – Te magad nyafogtál múlt héten, hogy ez csalás.
Marcellt egyszerre elöntötte a méreg.
– Mert csalás is, de ez nem azt jelenti, hogy én köptelek be titeket!
András felhorkantott, a másik fiú csak megvetően végigmérte Marcellt, és tett egy lépést felé.
– Tudjuk, hogy te akartad megnyerni a pályázatot – sziszegte Peti. Megnyugtatóbb lett volna, ha kiabál. – Ha mindkettőnket bemártasz, talán még az esélyed is meg lesz rá.
Marcell hitetlenkedve bámulta a két fiút, akivel a legjobb barátok voltak már általános óta. Hogy hihették, hogy ilyen piti módszerekkel akart előnyhöz jutni? Ráadásul épp a barátai kárára?


Marcell úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított egér. Mikor a barátai elhívták pizzázni, még nem tudhatta, már napok óta azt tervezték, hogy elcsalják egy elhagyatott helyre, ahol végre kikérdezhetik az árulót.
– De hát nem én voltam! – kiáltott fel Marcell már legalább századszorra.
– És ezt higgyük is el? – Peti gúnyosan elmosolyodott, többé nem adott hitelt a haverja szavainak. András ugyanezen a véleményen volt, szorosan mellette állt, nehogy a kis patkány eliszkoljon. – Te magad nyafogtál múlt héten, hogy ez csalás.
Marcellt egyszerre elöntötte a méreg, amit a másik két fiú viccesnek talált.
– Mert csalás is, de ez nem azt jelenti, hogy én köptelek be titeket!
András felhorkantott, legszívesebben megragadta volna Marcellt, és beletuszkolta volna a konténerbe. A másik fiú úgy döntött, inkább megpróbál ráijeszteni, így tett egy lépést felé.
– Tudjuk, hogy te akartad megnyerni a pályázatot – sziszegte Peti. Megnyugtatóbb lett volna, ha üvölt. – Ha mindkettőnket bemártasz, talán az esélyed is meglesz rá.
Marcell hitetlenkedve bámulta a két fiút, akivel a legjobb barátok voltak már általános óta. Hogy hihették, hogy ilyen piti módszerekkel akart előnyhöz jutni? A barátai viszont biztosak voltak benne, hogy ő volt.

Abból a szempontból az összehasonlítás nem fair, mert a második részlet szándékosan szörnyű, tehát nem azt akarom ezzel megmutatni, hogy a közeli E/3 nézőpont mennyivel jobb. Viszont a második részlet illusztrálja, hogy sok kezdő hogyan használja a mindentudó nézőpontot: hol Marcell nézőpontjában vagyunk, hol valamelyik fiúéban, sőt, valamikor mindkét fiúéban egyszerre. Szinte már követni se lehet a jelenet, néhol még az sem biztos, éppen kihez tartozik az adott mondat. Ez persze a hanyag, átgondolatlan nézőpontkezelésen múlik, de másrészről azt is érdemes megfontolni, hogy egyáltalán érdemes-e váltogatni, nem hatásosabb-e a jelenet, ha csak Marcell nézőpontját olvassuk.
Az utóbbi változat másik nagy problémája, hogy a fiúk és Marcell teljesen más lelkiállapotban vannak: a fiúk mérgesek, Marcell pedig megbántott. Minden egyes váltásnál az olvasónak alkalmazkodnia kell az új érzésekhez, így nem tudja beleélni magát egyik fél helyzetébe sem. Ezért sem szoktak még mindentudó nézőpontban sem mondatonként vagy bekezdésenként ugrálni. Általában az író eldönti, hogy ki számít főszereplőnek, ki mellékszereplőnek, és leginkább a főszereplővel marad, rá helyezi a fókuszt akkor is, ha elvileg megtehetné, hogy a jelenetben mindenkinek a gondolatait bemutatja.

Arról, úgy tűnik, általános konszenzus uralkodik, hogy a fejek közötti ugrálás kerülendő, de a szövegen belüli nézőpontváltásról (vagyis hogy egyszerre több szereplő fejébe is belelátunk) már megoszlanak a vélemények. Egyesek azt mondják, hogy a fejezeten, jeleneten belüli nézőpontváltást úgy, ahogy van, felejtsük el, túlságosan megzavarja az olvasókat. Mások szerint viszont ez egy fölösleges paranoia, amit csak a vaskalapos tanárok ültetnek az írók fejébe. Az igazságot valahol ott kell keresni, hogy ha a nézőpontváltások zavaróak, akkor javítani kell őket, ha szinte észrevétlenek, akkor maradhatnak. Én is meglepődtem, amikor egy posztban arról beszéltek, hogy Gaiman A temető könyvében egy bekezdésen belül többször is nézőpontot vált, mert egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy ilyen előfordult volna. Ha sikerült úgy kiviteleznie a váltásokat, hogy azok szépen illeszkednek a szövegbe, akkor bizonyára jól csinálta. Az olvasók többsége biztosan nem tesz le egy könyvet csak azért, mert fejezeten belüli nézőpontváltás van benne. Viszont az is igaz, hogy a rendszertelen ugrálás a nézőpontok között nagyon leronthatja a szöveget.
Mikor válthatunk biztonságosan a nézőpontok között:
– a fejezetek között
– a fejezeten belülre beszúrt üres sor után
– a jelenetek között

Az első kettő ugyanúgy vonatkozik a közeli E/3-ra is, ebben a két esetben nyugodtan válthatunk egy másik nézőpontkarakterre. Viszont a jelenetek közötti (üres sor nélküli) nézőpontváltást a közelinél nem mindenki tartja elfogadhatónak, úgyhogy ha biztosra akarunk menni, azt ne alkalmazzuk.
A mindentudó narrációnál nincsenek ilyen szabályok, mert ugye ott tulajdonképpen nem beszélhetünk szó szoros értelembe vett nézőpontváltásról, csak megválaszthatjuk, hogy éppen melyik szereplőnek a fejébe nézünk bele. Így ott nincs is sok értelme, ha az egyik jelenetben inkább az egyik karaktert követjük, a másikban a másikat, a kettő közé beilleszteni egy üres sort, az írók nem is szoktak. Ott a fő szempont a tudatosság és a követhetőség.

Hogyan lehet a mindentudó nézőpontban jeleneten belül úgy váltani a szereplők tudata között, hogy az ne legyen zavaró? Először is, ha egy jeleneten belül párszor váltunk, abból feltehetően nem lesz baj, de lehetőleg ne váltsunk minden második mondatban. Általában igyekezzünk csak ott váltani, ahol tényleg feltétlenül szükségesnek érezzük. Másodszor is ne ugorjunk egyik tudatból a másikba, hanem lépjünk ki az első karakter fejéből, legyen közben legalább egy külső, semleges nézőpontú átvezető mondat, és után lépjünk be a másik szereplő fejébe. Tehát használjunk nagyobb narratív távolságot az átmeneteknél.

Nézzünk egy szövegrészt, ami egyértelműen fejek közti ugrálás: "Anita kifutott a kertbe, hogy megsimogassa az unokaöccse labradorját, amit születésnapjára kapott. A lány biztos volt benne, hogy ennél cukibb kutyust még nem látott. Most be kell engednem ezt a bolhazsákot a házamba, gondolta Anita apja. Közben édesanyja boldog volt, hogy végre örülni látja valaminek a lányát.”
Az első mondat nem tartozik konkrétan senkihez, de a következő három viszont három különböző nézőpont: az első Anitáé, amit ráadásul át is hat az ő hangja (nézőponttörés), tehát benne vagyunk az ő tudatában, a másodikban az apja fejében vagyunk, a harmadikban pedig az anya nézőpontjában.
Ugyanez átmenetetekkel: „Anita kifutott a kertbe, hogy megsimogassa az unokaöccse labradorját, amit születésnapjára kapott. A lány biztos volt benne, hogy ennél aranyosabb kutyát még nem látott. Anita apja kilépett a házból, és gyanakvóan méregette a farkát csóváló ebet. Most be kell engednem ezt a bolhazsákot a házamba, gondolta. Közben Anita édesanyja a férje mellé lépett, megnyugtatólag a vállára tette a kezét, és rámosolygott. Tudta, hogy a férfi nem szereti a kutyákat, de ő boldog volt, hogy végre örülni látja a lányát.”

Ugyanaz a jelenet, de minden váltásnál beraktam egy átvezető mondatot, ami kívülről ábrázolja a karaktereket, és csak utána mentem bele egy másik tudatba. Persze ezt meg lehet csinálni hosszabb szakaszokkal is (jelenetek között is így váltunk), ha például néhány bekezdés egy nézőpontban van, utána néhány egy másikéból, akkor köztük lehet egy bekezdésnyi általános leírás nagyobb narratív távolságból. Ez tömörítve így nézne ki: „Roland nem tudta elhinni, hogy már megint ezen veszekednek. Miért nem tudnak ők egyetlen hétvégét sem eltölteni úgy, mint egy rendes házaspár? Ilona még mindig villogó szemekkel meredt rá a konyhapult mögül. A férfi tudta, legszívesebben újabb szemrehányásokat vágna a fejéhez. A szobára lassan rátelepedett a csönd. Az eső halkan kopogott a tetőn és a nyitva felejtett ablak párkányán. Ilona felsóhajtott, és lehajtotta a bora maradékát. Fölöslegesnek érezte a vita fojtatását.”
Persze a mindentudó elbeszélésmód narrátora miatt lehet engedményeket tenni, ott nem hiba, ha például valami ilyesmit írunk: „Roland nem tudta elhinni, hogy már megint ezen veszekednek. Nem értette, miért nem tudnak ők egyetlen hétvégét sem eltölteni úgy, mint egy rendes házaspár. A férfi nem gondolta volna, hogy Ilona fejében is hasonló gondolatok kavarognak. Ilona éppoly kevéssé rajongott ezekért a vitákért, mint ő.”
Ha megalapoztuk azt, hogy van egy narrátorunk, aki a történetet meséli, az ő nézőpontjában akár egy mondaton belül is megoszthatjuk egyszerre több szereplő gondolatait is, viszont a hang, amin megszólal, az ő hangjának kell lennie, nem valamelyik szereplőé.

Nem egyszerű kérdés tehát a nézőpontok kezelése. Először is a mindentudó narrációhoz gyakorlat kell, nagyfokú odafigyelés és tudatosság, amivel a kezdők még nem feltétlenül rendelkeznek. De ez csak a probléma egyik fele. A másik, hogy míg más nézőpontok kapcsán vagy egy általános gyakorlat, hogy mi számít hibának, addig a mindentudó nézőpontnál nincsenek nagyon konkrétan megfogalmazott szabályok. Ott inkább érzésre megy a dolog: bármilyen stratégia szerint is kezeli az író a nézőpontokat, ha követhető, logikus, átgondolt(!), amit csinál, szépen illeszkedik a szövegbe, és eléri a kívánt hatást, akkor jól csinálja. A legjobb, amit ebben az esetben tehetünk, hogy tanulmányozzuk, más tehetséges írók hogyan használják ezt az elbeszélésmódot.


Kapcsolódó cikkek: - Összefoglaló az E/3-as elbeszélések típusairól
                                      - Irodalmi példák E/3-as elbeszélésekre


Forrás: - Alexander Steele: Kezdő írók kézikönyve
- Alicia Rasley: The Power of Point of View
- http://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/2011/10/point-of-view-narrators-3-external-narrators.html
- http://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/2014/11/ten-ways-to-move-point-of-view-and-dont-let-the-self-appointed-experts-tell-you-otherwise.html
- http://www.scribophile.com/academy/using-third-person-omniscient-pov
http://ellenbrockediting.com/2013/11/26/the-difference-between-omniscient-pov-and-head-hopping/


6 megjegyzés:

  1. Nem üres sor, hanem térköz. :D
    Amúgy szerintem érdekes, hasznos cikk.

    VálaszTörlés
  2. A térköz kicsit félrevezető, mert az egész szöveghez beállíthatunk egy értéket, és akkor automatikusan annyi lesz minden bekezdés után, ami nem jó. A lényeg, hogy rakunk-e space-t, csillagokat vagy más jelet a különböző nézőpontok közé. :)

    VálaszTörlés
  3. Szuper cikk. Hálásan köszönöm az információkat. Egyetlen hibát tudnék kiemelni mindössze: nem találtam a "like" gombot. :)
    Az én blogomon a cikk utolsó mondata után van. Akkor még bennük van az érzés ;)
    Üdv.: Peter F. Wolf

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, jogos észrevétel. :) A megosztás mellé beraktam a like gombot is.

      Törlés
  4. Szuper! Az óta, hogy kiraktad, már érkezett is rá 25 kedvelés, ha jól látom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, csak sajnos a blog Facebook oldalával nincsen összeköttetésben a dolog, így nem tudom, hogy van-e értelme. Találnom kéne egy jobbat, amit be lehet rakni a posztok alá, de olyat nem nagyon láttam.

      Törlés