Hogyan (ne) adjunk tanácsot

A jelenség, mellyel most foglalkozni fogok szerencsére nagyon-nagyon ritka. Legalábbis, ha az írástechnikával foglalkozó könyveket, cikkeket, blogokat nézzük. Én konkrétan egy olyan könyvvel találkoztam eddig, amit ilyen szempontból problémásnak éreztem, és természetesen ez volt (talán) az első (kifejezetten) írástechnikával foglalkozó szakkönyv, ami évekkel ezelőtt a kezembe került. A poszt végére szerintem mindenki számára kiderül, hogy miért volt ez akkora balszerencse.
A szóban forgó könyv John Gardner The Art of Fiction: Notes on Craft for Young Writers című ma már klasszikusnak mondható könyve. Nem nevezhető kifejezetten szórakoztató olvasmánynak, de a benne található észrevételek, tanácsok helyenként valóban hasznosak, és a benne felsorolt gyakorlatok is bizonyára segítenek. Tehát nem rossz könyv ez, valószínűleg én is fogok rá a jövőben hivatkozni, viszont eddig akárhol olvastam írástechnikáról, soha nem éreztem úgy, hogy a stílus leereszkedő, arrogáns, kioktató lett volna, egyedül csak e könyv esetében. Ez még nem is akkora baj, ha az olvasónak, aki a kezébe veszi, már van egy rálátása az egész mesterségre, és arra, egyáltalán hogyan néz ki egy regény megírása a gyakorlatban. Viszont egy ténylegesen kezdő író esetében ez a hangnem és megközelítés káros. Hiába ritka az ilyesmi, fontosnak érzem, hogy megemlítsem a jelenséget, ha egy kezdő író találkozik egy olyan szakszöveggel, ami a segítségnyújtás helyett a tehetségtelenségét veri a fejéhez, ne vegye el a kedvét, hanem lássa annak, ami: faragatlanságnak.

A The Art of Fiction alcímében még ártatlannak hangzó „fiatal” író Gardnernél rövidesen „kezdő” író lesz, amiből azután „amatőr”, „ügyetlen”, majd „rossz” íróvá válik. Most képzeljük el szegény egyetemi hallgató, ne adj isten gimnazista írópalántát, aki szeretne javítani az íráskészségén, erre az „Általános hibák” fejezet alatt ilyen mondatokat talál, hogy a „rossz író” a „rossz kéziratában” ilyen és ilyen ügyetlenségekre vetemedik. Nem is értem hogyan képes valaki, akibe akár egy minimális pedagógiai érzék szorult (Gardner egyébként egyetemi tanár is) egy kezdő (fiatal!) íróknak ajánlott tankönyvben ilyet leírni, hogy ha te azt a hibát elköveted, akkor rossz író vagy. Ráadásul itt nem olyan iskolás gyerekektől is elvárható evidenciákról van szó, hogy a mondatot nagybetűvel kezdjük, vagy egyeztetjük benne az alanyt és az állítmányt, ami alapvető ismeret.

Később olyan aranyköpésekkel örvendeztet meg minket Gardner, mint „az elbeszélésmód problémái általában az író személyiségének vagy iskolázottságának hiányosságaira vezethetők vissza. A stílustörések és a nem megfelelő stílus kitartó használata mély rossz ízlésre utal, vagy tapasztalanságból és félénkségből ered. Kevés vagy szinte semmi remény az olyan felnőtt író számára, aki ehhez hasonló mondatokat produkál…”
Egyrészt az ember ízlésének és annak, milyen színvonalúak az írásai nem feltétlenül van közük egymáshoz. Nonszensz azt elvárni, hogy csak azért, mert valakinek jó az ízlése, az rögtön remek regényeket fog írni. Biztos vagyok benne, hogy jó pár olyan művészetkritikus szaladgál a világban, akik fél perc alatt felismerik a tehetséges festőt, de maguk egy pöttyös labdát sem tudnak lerajzolni. Nem állítom, hogy a jó ízlés nem fontos, mert az. De a jó ízlés ott kezdődik, hogy az ember felismeri, hogy amit írt, az nem jó, egyszerűen nem éri el azt a színvonalat, amit ő elvárna magától, és nem abban, hogy mindig tökéletes mondatokat alkot. Esetleg ha Gardner életében társalgott volna írókkal, tudná, hogy a rendkívül sikeres és tehetséges szerzők is gyakran adnak ki olyan munkát a kezükből, ami a saját bevallásuk szerint is szörnyű, klisés, giccses, illetve előszeretettel bélyegzik szemétnek ifjúkori munkásságukat. Akkor ezek a szerzők mind „rossz” írók, mert az elbeszélésmódjuk nem volt mindig tökéletes?

A másik megjegyzés, amit szintén előszeretettel emleget Gardner, hogy a rosszul megalkotott szöveg a szerző iskolázottságával, műveltségével van összefüggésben. Vagyis szépen megfogalmazva ő azt állítja, hogy ha nem írsz jól, az azért van, mert hülye vagy. Azt nem tagadom, hogy az íráshoz kell némi intelligencia, mivel elég komplex és sokrétű művelet. Az is biztos, hogy az olvasottság elvárásnak tekinthető egy író esetében, ahogy a világ felé nyitottság és a tudomány, történelem, művészetek stb. iránti érdeklődés sem árt. És igen, az írást is bizony tanulni kell, különben ennek a blognak sem lenne értelme. De azért, mert valaki nem tud valamit, vagy nem tökéletesen csinál meg valamit rögön elsőre, azért ő hülye lenne vagy iskolázatlan? Nem hiszem.

Gardner összes megállapítása közül, amit én a legvédhetetlenebbnek és leggonoszabbnak tartok az a szerző személyére, személyiségére való utalgatás. Például: "Foglalkozzunk most három hibával, melyek sokkal súlyosabbak, mint a puszta ügyetlenség – nem technikai hibák, hanem a lélekéi: szentimentalitás, érzéketlenség és modorosság... Tulajdonképpen a kreatív írás tanár fő feladata, és magával kapcsolatban az író fő feladata, hogy megváltoztassa az író alapvető karakterét. [...]  Hogy segítse  az írót, hisz ez a feladata, a tanárnak fel kell ismertetnie az íróval – részben azzal, hogy megmutatja, látásmódja torz (ahogy a közelről vizsgált fikció meg is fogja mutatni) –, hogy a személyisége kívánnivalókat hagy maga után."

Nem, a tanárnak, kritikusnak, bétaolvasónak, szerkesztőnek stb. nem feladata vagy előjoga az író jellemét kritizálni, és civilizált tanár nem is teszi. A tanár nem azért van ott, hogy az író fejére olvassa az "eltorzult" világlátását. Másrészt a szentimentalitás, modorosság, érzéketlenség a szövegben éppenhogy nagyon gyakran technikai hiba. Téves azt képzelni, hogy mert valakinek a prózája távolságtartó, hogy ő biztos ilyen jellem, mert lehet, hogy éppen a túlzott érzelmességét próbálja így kompenzálni, csak átesett a ló túlsó oldalára. Rengeteg tanács született azzal kapcsolatban is, hogy például hogyan lehet hatásosan megírni egy érzelmes jelenetet (az előbbi hibák nélkül), tehát ha ilyen téren vannak valakinek gondjai  (ami lehet például a "mutasd, ne mondd" szabállyal vagy karakterábrázolással kapcsolatos), akkor nem az "eltorzult" jellemét kell kikúrálnia, hanem ezeket a technikai kérdéseket kell magában tisztáznia.

A szerzőnek az írásával való azonosítása nemcsak, hogy jócskán túlhaladott megközelítés az írodalomtudományban és  -kritikában egyaránt, hanem ilyen alapvető tévedésekhez vezet, melyek végül sem az író, sem a szövege hasznára nem lesznek. Emellett pedig nyilvánvaló, hogy miért nem elfogadható az, ha valaki a mű helyett az írót kritizálja. Az ilyesfajta személyeskedés könyves oldalakon sem elfogadott. Még a 14 éves könyves blogger is tudja, ha valakinek a regényéről kritikát vagy véleményt ír, akkor nem illik benne a szerző személyével foglalkozni, ha éppen nem tetszett neki a könyv. Érthetetlen, hogy egy ilyen, még amatőr kritikusi körökben is ismert és elvárt illemszabályt, hogy hagyhat ennyire figyelmen kívül egy fiatal, kezdő íróknak szóló írástechnikai tankönyv.
Itt a nagy probléma azzal van, hogy ha az ember írását kiadják, vagy valamilyen más formában elérhető lesz a nyilvánosság számára (legyen az blogregény, fanfiction, suliújságban megjelenő novella), akkor a legtöbb szerző tudja, hogy az intelligensebb kritikusok és bloggerek úgyse őt fogják kritizálni, a névtelen kommentelőket pedig, akik a magánéletére célozgatnak, úgyis megtanulja figyelmen kívül hagyni.  De mi a helyzet akkor, ha egy autoritás, egy elismert írástechnika tankönyv mondja azt, hogy te az vagy, amit leírsz, és az emberek teljes joggal hoznak ítéletet a személyiségedről az irományod alapján?

Nemcsak a kezdők, hanem a gyakorlott, többkönyves írók is folyamatos kételyek közepette alkotnak: jó-e, amit írok, van-e értelme, érteni fogják-e, érdekesek-e a karakterek, nem túl elvont, nem túl szájbarágós, nem túl sok a leírás, nem túl kevés a cselekmény, tetszeni fog-e a szerkesztőnek, az olvasóknak, az anyukámnak, Sárinak, a szomszéd néninek? Erre a tengernyi kétségre és frusztrációra még rá is pakol Gardner azzal, hogy azt mondja, nem a kéziratoddal vannak problémák, hanem veled. Nem azért nem tudtál összehozni egy sikeres regényt, mert mondjuk elcsúszott a dramaturgia, vagy rosszak voltak az arányok, vagy a háttérvilág nem volt rendesen kidolgozva, hanem azt állítja, benned, a te személyiségedben van a hiba.
Nos, ha valaki ilyet mond egy írónak, az nem csak egyszerűen hazudik, hanem nagy valószínűséggel szabotálni akarja a munkáját. Egy ilyen kijelentés olyan blokkokat okozhat az emberben, melyek nem csupán megnehezítik felszabadult kreatív munkát, hanem egyenesen lehetetlenné teszik. Senkinek nem szabadna azt mondani, hogy ha nem csinálod meg ezt a dolgot így meg így, ilyen és ilyen eredménnyel, akkor te egy bukott ember vagy, de főleg nem annak, aki bonyolult és bizonytalan végkimenetelű alkotómunkát végez.

***

Későbbi posztokban én is fogok olyan kifejezéseket használni, mint „kezdő író”, „professzionális író”, „gyakorlott” esetleg ”gyakorlatlan” író, de azt megígérhetem, hogy soha nem írom le azt, hogy „a tehetségtelen író”, „az ügyetlen író”, „a rossz író”. Ezt a megközelítést egyszerűen primitívnek és kártékonynak tartom, körülbelül annyira érettnek, mint kigúnyolni valakit, mert nem tud deriválni, vagy nem ért az autószereléshez. A „kezdő író” egyszerűen annyit jelent, hogy esetleg még nincs tisztában minden szabállyal vagy írástechnikai fogással, ezért nála jellemzőbben fordulnak elő bizonyos problémák. Viszont ezek a hibák kis gyakorlással könnyen kiküszöbölhetők. Ha valamiről te azt olvasod, hogy hiba, és azt esetleg te is elkövetted a múltban, az nem azt jelenti, hogy te tehetségtelen vagy rossz író vagy, és főleg nem azt, hogy ostoba vagy rossz ember.
Intelligensen és belátással nemcsak fogadni kell a kritikát, hanem adni is.