Érdekes olvasni, amikor magyar íróknak úgy érvelnek a szerzői kiadás mellett, hogy azért éri meg belevágni, mert az amerikai szerzőnek is bejött. Hisz E. L. James is így kezdte, és ma már milliárdos, és rajta kívül is még van számos író, aki csak feltöltötte a regényét az Amazonra, és nemzetközi bestseller lett belőle.
Ezeket az egyedi eseteket általános bizonyítékként használják arra, hogy a szerzői kiadásos rendszer valóban működik, ahogy külföldön, úgy Magyarországon is.
Ha van pár szerző, aki hagyományos kiadási utat megkerülve lett sikeres, ez azt jelenti, hogy mindenkinek megvan az esélye erre, nincs is értelme a hagyományos kiadóknál kopogtatni. Ők még J. K. Rowlingot is elutasították, így a sokszorosan visszautasított kéziratok is valójában csiszolatlan gyémántok, amiknek mind megvan az esélye, hogy magánkiadásban bestsellerré váljanak (azzal az apró részlettel ne foglalkozzunk, hogy Rowling eleve rosszul pályázott).

A külföldi szerzői kiadásos rendszert egyébként bizonyos esetekben jó lehetőségnek látom, én is olvastam több olyan „kiadó nélküli” regényt angolul, amit remeknek tartottam, még a nagy kiadók bestsellereivel összemérve is. Arról ma már nem is érdemes vitatkozni, hogy self-published szerzők lehetnek-e jók, vagy érhetnek-e el sikereket.
Viszont egy-egy ilyen sikertörténetre jut több ezer író, aki szinte semmit nem keresett a könyvével. Éppen azért érdekesek a szerzői kiadásos bestsellerek, mert még ritkák, csak azt bizonyítják, hogy ez az álom elérhető, nem azt, hogy bárki el is tudja érni.
Minden írónak nagy öröm a boltokban látni a könyvét, és érthető, hogy sokan türelmetlenek, és minél előbb el akarják érni ezt az álmot. De az igazság az, hogy egy szerzőnek sokkal többet árt, ha egy rosszabb regényét megjelentetik, mint hogy egy jó kézirata a fiókban marad.
A felfedezetlen tehetségek értékesek, ők még bármilyen magasságokig eljuthatnak. Ha már megjelent egy könyved, akkor íróként már az alapján fognak megítélni, akkor is, ha az csak egy kis része mindannak a munkának, amit alkotóként addig a pontig létrehoztál (ritka az olyan szerző, aki egy regényt írt egész életében, és azt rögtön ki is adták).
Gondolj bele, mi van, ha az a regény rossz kritikákat kapott, ha nem szerették az olvasók, ha rosszul fogyott, vagy teljesen eltűnt a könyvek tengerében, olyan, mintha nem is létezne?

Az írók általában bukásnak élik meg, ha egy kiadónak elküldték a kéziratukat, és az visszautasította. De kevesen gondolnak bele, hogy ez a kis csalódás sokszor éppen egy sokkal nagyobb és nyilvánosabb csalódástól menti meg őket. Egy visszautasítás után még mindig ott állnak a szerző előtt ugyanazok a lehetőségek, amik egy megjelentetett, de megbukott könyv után már nem.
Számba vettem néhány olyan helyzetet, amikor sokkal jobban jársz, hogy elutasították a kéziratodat, mintha megjelentették volna.

Aki komolyabban foglalkozik írással, és olvasott pár ezzel kapcsolatos cikket, az biztos találkozott már a dramaturgia fogalmával. Ez első pillantásra egy varászszónak tűnhet, amin az egész regény sikere megfordul. Közben viszont annyi minden tartozik alá, és olyan sok minden mással összefügg (például információadagolással, karakterábrázolással, a feszültség fenntartásával), hogy az ember csak vakarja a fejét, ha azt hallja, hogy a kéziratával dramaturgiai problémák vannak.
Miért olyan fontos a dramaturgia? Milyen gyakori hibák fordulnak elő a kéziratokban? Hogyan fejleszthetjük magunkat, ha jobb történetszövőkké akarunk válni? 
Ezekről a kérdésekről faggattam Róbert Katalin írót, szerkesztőt, aki az Írástudó Íróiskola februárban induló dramaturgia kurzusának oktatója.