Te igazi író vagy?

, , 13 comments
Az igazi író nem hibázik. Az ő ujjai közül úgy siklanak ki a szavak, mint az aranyfonál, és utána megmásíthatatlanul ott ragyognak a fehér lapon. Az utólagos javítás és átírás csak megtörné ezt a tökéletességet.
Az igazi író nem izzad meg, számára az alkotás minden pillanata szórakozás.
Az igazi író megvárja, amíg a múzsa a billentyűzethez szólítja, mert az írást csak mennyei ihletettségben tudja elképzelni.
Az igazi író nem tanul. A tanulás csak a tehetségtelenek mentsvára.
Az igazi író nem hagy semmit félbe, nem hagy kéziratot a fiókban.
Az igazi író két hónap alatt megír egy regényt. Vagy 10 évig dolgozik egy kéziraton, mert ha az első nem sikerül, a többi sem fog.
Az igazi írót rögtön kiadják, megnyer minden pályázatot, amin csak indul, és ha tehetségének gyémántja nem ragyog ki rögtön a széndarabok közül, akkor minden hiábavaló.

Nemrég egy rendezvényen Victoria Schwab arról beszélt, hogy a publikált szerzők is sokszor úgy érzik, fenn kell tartaniuk azt a látszatot, hogy az alkotás könnyű, szórakoztató, döccenők nélküli, és amit kiadnak a kezükből, az is mindig tökéletes. Persze, a gyakorlatban ez egyáltalán nincs így, de mivel az írók úgy hiszik, ezt a képet kell közvetíteniük kifelé, mindegyikük azt gondolja, hogy csak neki nehéz, csak neki vannak problémái.
Ez elgondolkoztatott, hogy az írói tevékenység túlmisztifikálása vajon még milyen módokon hathat a szerzőkre.

A legtöbb emberben még mindig az a kép él az írókról, hogy az olyasvalaki, aki éjszakánként egy üveg whisky társaságában bámulja a képernyőt (szerencsére, a lúdtoll vagy az írógép már nem kötelező), és meredten várja az ihletet. Amikor pedig megérkezik, mint az őrült elkezd gépelni, és néhány nap alatt ír meg száz oldalakat. Utána hozzá sem nyúl a kézirathoz, mert az egész a lelke mélyéről felzubogó tökéletesség, hát mi az, hogy azon még javítani kéne? Ő még csak nem is ismer olyan szentségtörő szavakat, mint a logika, koherencia, dramaturgia.
Persze már kiskorától művész akart lenni, és már 14 évesen teleírta a kockás füzetét történetekkel. Már akkor látszott, hogy mekkora tehetség, és 20 évesen végignyerte a pályázatokat. Amikor meg végzett az első regényével, egymást túllicitálva kapkodtak érte a kiadók.
Az egy dolog, hogy az olvasók valahogy így képzelik el a dolgot, de az amatőr írók egy része is. Azt hiszik, hogy ehhez a képhez kell felérni, és a tényleges alkotói munka helyett várják az ihletet, gyakorlás helyett az istenadta tehetségükkel próbálnak célt érni. Amivel nem is lenne probléma, de másokat is arról próbálják meggyőzni, hogy ez az igazi, helyes út.

Megdöbbentő, amikor amatőr írók büszkén újságolják, hogy ők még egy írástechnikai szövegbe se néztek bele, fogalmuk sincs, milyen nézőpontok vannak, és nem is akarják megtanulni. Vagy kijelentik, hogy egyáltalán nem olvasnak kortárs irodalmat, még a saját zsánerüket sem, csak befolyásolná őket, amúgy is annyi a silány mű, hogy nem is érdemes.
Persze mindenki csinálja azt, amit szeretne, és nem is kell mindenképpen ahhoz tanfolyamra menni, vagy tucatnyi kreatív írás könyvet elolvasni, hogy valaki publikált szerző legyen. Az viszont probléma, hogy egyesek erénynek kiáltják ki a tudatlanságot, és ezt közvetítik a többi kezdő felé.
Azt meg, aki képzi magát, leszólják azon az alapon, hogy „az írást nem lehet megtanulni”. Ezután rendszerint hozzáteszik azt is, hogy nem is szabad a kreatív írást tanulni, mert az illetőnek kilúgozzák a stílusát, és úgy fog írni, mint mindenki más.
Ha valaki a Goodreadsen ránéz a sikeres szerzők életrajzára, láthatja, hogy sokuk tanult írást valamilyen intézményben. Az olyan elismert külföldi szerzők, mint Joyce Carol Oates, Jeffrey Eugenides, David Foster Wallace is kreatív írást tanultak az egyetemen. Kár, hogy nekik nem szólt senki, hogy így az ő könyveik is teljesen ugyanolyanok lesznek, mint mindenki máséi.

Kezdő szerzők közül volt olyan, aki ledöbbent azon, hogy más írók általában több körben átírják és javítják a szövegeiket. Nemcsak arról volt szó, hogy ez számára szokatlan volt, hanem valamiképpen eredendően rossz is. Mert az emberek többsége még mindig azt hiszi, hogy a könyvkiadás úgy működik, hogy az író megírja a kéziratot pár hónap alatt, és az már megy is a nyomdába.
Olyan véleményeket is hallottam, hogy egy mű szerkesztése is eredendően rossz, mert beleavatkozik a művészi alkotás integritásába. Amit egy kiadóban a szakemberek egy kézirat  jobbá és élvezhetőbbé tételéért tesznek, az a művészet megerőszakolása.

Eljutottunk oda, hogy itthon bizonyos körökben ciki az, hogy ha egy író képzi magát. Ciki az, ha ismeri az írástechnikai alapokat (ami nem ahhoz kell neki, hogy ezt aztán szolgaian kövesse, hanem hogy bővítse az írói eszköztárát). Ciki az, ha széleskörűen, előítéletek nélkül olvas. Ciki az, ha dolgozik egy kéziraton, sokat, nehézkesen, számos buktatón átevickélve.
Valamiért minden ciki, ami elősegítheti azt, hogy valakiből sikeres szerző legyen. Egy idő után pedig az ember rájön arra, hogy mindez nem más, csak a kevésbé sikeres amatőrök önigazolása.
Csak sajnos sok kezdőt, aki bekerül egy ilyen közegbe, visszavetnek ezek a téves tanácsok. Ha el is indul egy jó úton, valaki közli vele, hogy amit a kiadók várnak egy jó kézirattól, az nem úgy van, amit a szerkesztők és egyéb szakemberek javasolnak, az nem úgy van, amit számos írástechnikai könyv egybehangzóan állít, az nem úgy van. A sok „nem úgy van” miatt pedig itthon a kreatív írás területén nem tud kialakulni az a minimális szakmai alap és konszenzus, ami más művészeti ágaknál már rég megvan.

Az írás túlmisztifikálásának az is a hátránya, hogy nincs elismerve az írók tudása. Nincs se felismerve, se elismerve a munkájuk.
Más művészeket, a festőket, zenészeket, színészeket, táncosokat megbecsüljük, ha képezték magukat, ha tájékozottak a saját művészeti águkban, ha munkát fektetnek a hivatásukban. De az íróknál sokszor nem ismerik el ugyanezt. Mert még mindig meg kell felelniük annak több száz évvel ezelőtt megalkotott ideának, hogy nekik mindezek fölött kell állniuk, és nem is kell megerőltetniük magukat, mert egy isteni szférából kapják a szavakat. Ha pedig valakinek nem ez a tapasztalata, akkor biztos vele van a baj. Ha valakinek nem a szférák súgnak, hanem erőfeszítéseket tesz, és ugyan néha hibázik, de megdolgozik a sikerért, azt nem menő bevallani.
Mikor lett ciki a munka és az elhivatottság?

Viktoria Schwab ugyanebben a beszélgetésben elmesélte, rájött arra, nemcsak neki vannak problémái az alkotással, hanem mindenki másnak is, csak félnek lerombolni ezt a romantikus elképzelést, ami az emberek fejében az írókról kialakult. Ezután ő elhatározta, hogy a saját netes felületein őszinte lesz az alkotói lét árnyoldalaival kapcsolatban is, és azt tapasztalta, hogy ez nem riasztja el az embereket, hanem ezáltal úgy érzik, ők is részei a folyamatnak. Onnantól pedig az író-olvasó találkozók alkalmával már nemcsak azért dicsérték, mert imádták a könyvét, hanem elmondták, mennyire büszkék rá, mert látták, mekkora munka volt annak a regénynek a megírása.

Mi lenne, ha legközelebb egy író elmondja, hogy milyen erőfeszítéseket tesz azért, hogy alkotóként jobb legyen, hogy a kézirata jobb legyen, nem azt kezdenék neki magyarázni, hogy „ez így nem jó”, „ennek nincs értelme”, „ezt ne így csináld”, hanem azt mondanák neki, hogy „büszke vagyok rád”?
Látom, hogy dolgozol a céljaidért, és büszke vagyok rád.

Az igazi író gyakorol. Az igazi író tanul.
Az igazi író tudja, hogy az írás néha szórakozás, néha viszont kemény munka.
Az igazi író fejleszti az írói eszköztárát, de nem erőlteti rá a saját alkotói módszerét másokra.
Az igazi írót életében legalább egyszer elutasítják. De tisztában van vele, hogy ez nem azt jelenti, hogy fel kellene adnia.
Az igazi író tudja, hogy a tehetség szorgalom nélkül nem ér semmit.
Az igazi író elszúrja a regényét. Utána megkeresi, mit rontott el, és újraírja a történetet. Ha kell, újraírja még kétszer, háromszor, akár tízszer. És tudja, hogy nem kell kínosnak éreznie azt, hogy megdolgozik az álmaiért.

Egy igazi író nem hagyja, hogy mások mondják meg neki, milyen egy igazi író.

13 megjegyzés:

  1. A blog fejlécében (vagy mijében) szerepel egy olyan kitétel: "nem árt megismerkedni a szabályokkal, mielőtt megszegjük őket." Ez a cikk is nagyjából erről szól. A 7 pontba szedett zárszava amúgy valódi ötletgyöngyszem. Amúgy magánmegjegyzésként csak annyit tennék hozzá, hogy azért a mai napig vérzik a szívem pl a 3. regényem elejéért, amitől rajtam kívül mindenki kitért a hitéből. Ám miután nem magamnak, hanem másoknak írok, beláttam, hogy valóban alkalmazkodnom kell a kor követelményeihez, és átírok, ennek ellenére néha tényleg úgy érzem, pusztán az alkotás spontaneitása veszik el az újabb és újabb átírásokkal. Vagy legalábbis vérzik a szívem az eredeti verzióért, amit kb rajtam kívül senki sem szeret. Bár nyilván ez is egy olyan dolog, amire az okosok azt mondják, hogy amit az író elveszít a réven, azt megnyeri a vámon. És köszönöm szépen a cikket, hasznos volt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A spontaneitást sem kell elhagyni, mert akkor odaveszhet a kreativitás is. A szöveg első vázlata nyugodtan lehet az író lelkéből felzubogó valami. :) Lehet, hogy nagyrészt még jó is. De utána azért nem árt kritikusan végigolvasni.
      Van egy olyan szólás, hogy írj részegen, szerkessz józanul. Vagy az első vázlatot írd meg a szíveddel, a másodikat az eszeddel. A legtöbb író azt mondja, hogy az alkotás egyik része ösztönös, a másik tudatos. Mindkettőre szükség van.
      Az átírás önmagában nem ördögtől való, de azért úgy változtass a szövegen, hogy a végén magadénak érezd. Az se jó, ha csak másoknak próbálsz megfelelni.

      Törlés
  2. Igaz, de ezt így meg sose gondoltam végig. Jól összefoglalja a dolgot és jó, hogy nem egy vagyok a "nem akarok tanulni" amatőrök közül, hanem már legalább már eljutottam, a kéziratot javítgató amatőrig :) Ez olyan megnyugtató, azt igazolja, hogy fejlődök. :)

    VálaszTörlés
  3. Kiraktam egy cetlit a szekrényemre, az áll rajta: "Annyit hibázhatsz, amennyit csak akarsz. Írj pocsék jeleneteket! Nyugodtan!" Már persze nem arra gondoltam, hogy legyek igénytelen, de valamivel fel kell oldanom a "ha elsőre nem sikerül jól, akkor megette a fene" érzésemet. És, ha belegondolunk: egyedül ülünk egy szobában, senkinek nem kell megmutatnunk az írásunkat, ha nem akarjuk... az író hivatása az egyik legveszélytelenebb a világon, akármennyit ronthat, akkor sem esik bántódása senkinek. Úgyhogy néha nem zavartatom magam, ha úgy érzem, hogy ez a rész valahogy még nem az igazi - hiszen később visszatérhetek hozzá, és javíthatom. Azt hiszem, ez tényleg egy általános és normális érzés, hogy egyes jelenetekkel meg kell küzdeni, amíg rájövünk, hogy is lenne jó, nem mindig sikerül elsőre. Ez van.

    Tudom, azt mondják, hogy ciki írástechnikával foglalkozni, bár én nem igazán értem, miért. Én szeretem olvasni az ilyen könyveket és oldalakat (sajnos, sokszor írás helyett is...), és nem úgy gondolok rájuk, mint szabályok gyűjteményére, amiket be kell tartani, hanem úgy, hogy ráirányítják a figyelmemet dolgokra, amiket magamtól nem biztos, hogy észrevettem volna. Nekem pl. többen mondták már, hogy használjak több leírást/testérzetet. Rájöttem, hogy igazuk van, tényleg keveset használok, és így sokszor légüres térben mozognak a szereplők. Azóta jobban figyelek már eleve arra is, hogy elképzeljem, hol van a szereplő, és abból ő mit vesz észre, lehet-e ott valami jellegzetesség, amit érdemes megemlíteni, és így szinte magától lesz az egész plasztikusabb. Tehát a gondolkodásmódomra figyelek oda, azt alakítom, és nyilván nem az a megoldás, hogy belenyomok a szövegbe pár leírást ötletszerű helyekre :D Szerintem erről szól az írástechnika, hogy észreveszed a gyengeségeidet, és támpontok alapján, de a saját szájízed szerint alakítasz rajta, nem arról, hogy mindenkinek egyformán kellene írnia.

    Furcsa dolog ez a spontaneitás, én is azt gondoltam, hogy az átírással elvész. De egyrészt attól, hogy valami spontán, még nem biztos, hogy jó is (ezt tudom a saját regényemről is, aminek az első változatán néha én is nézek nagyot így pár év távlatából), másrészt átíráskor az ember újragondol(hat)ja az egész regényt, és lehetősége van megírni - majdnem - ugyanazt a történetet sokkal mélyebben, beépítve a technikai és az élettapasztalatokat egyaránt. És szerintem ez izgalmas :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi a visszajelzést! ilyenkor úgy érzem, hogy a megtérteknek prédikálok, mert aki ezt az oldalt olvassa, az nyilván nem gondolja azt, hogy írástechnikával foglalkozni időpazarlás. :)
      Lényegében mindennel egyetértek, amit írtál. Remélem, mások is így tekintenek az írásra, hogy az játék: el lehet rontani, újra lehet kezdeni, ki lehet próbálni különböző dolgokat.

      Törlés
  4. Milyen érdekes, hogy pont a Szemléletváltás című könyvet olvasom, és abban egészen véletlenül arról van szó az élet több területére is kitérve, mennyire és miért káros, ha valakit egyszerűn csak okosnak, tehetségesnek, zseninek hívunk, és ezek helyett inkább a befektetett munkáját kellene dícsérni... :)

    De hogy a fenébe lehet írástechnikai ismeretek nélkül írni? Amikor először eljutottam arra a pontra, hogy valami baromira zavar a történettel kapcsolatban, csak ezek segítségével jöhettem rá, mit rontottam el, csak így javíthattam ki. Amúgy én tökre rendben vagyok azzal, ha egy író nem akar tanulni, és igénytelen a kéziratát tekintve, amíg magának az. Attól a ponttól kezdve viszont, hogy publikálni akar, én meg esetleg elolvasom a könyvét sok ezer emberrel együtt... Ott egy pillanatra a plafonra kerülök. Néha nem csak egy pillanatra.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is olvastam erről, hogy sokkal inkább motiválja az embereket, ha a munkájukat dicsérik, nem egyszerűen csak az ügyességüket meg a tehetségüket. :) Sokkal szorgalmasabb és sikeresebb lesz a gyerek is, ha nem azt sulykolják belé, hogy ő milyen kis zseni, hanem elismerik és értékelik azt a munkát, amit belefektetett egy dologba.

      Olyat nem állítanék, hogy nem lehet írástechnikai ismeretek nélkül írni, mert én is találkoztam olyan kiadott szerzőkkel, akik egyáltalán nem olvastak még a témában, és mégis jó és sikeres írók. Ha valaki sokat olvas, és oda is figyel arra, amit olvas, beépül sok minden. Ugyanúgy ha sokat ír, sokat kísérletezik, rengeteg mindenre magától is rájöhet.
      Ott kezdődnek a gondok, ha valakinek valamilyen területen problémái vannak, például túlír, nem alkalmaz leírásokat, rosszak az érzelmi ívei, szétesik nála a dramaturgia. A jobbik eset, ha be tudja azonosítani a bajt, mert akkor megpróbálhatja orvosolni. De ha valaki csak azt érzi, hogy nem stimmel a szöveg, de nem jön rá, miért, azzal egyedül nem nagyon fog tudni mit kezdeni.
      Ebben segít az írástechnika, mert általa az író sokkal előbb észreveszi, hogy mik az erősségei, mik a gyengeségei, és azokra a területekre tud koncentrálni, amiket valóban fejleszteni kell. Tehát felgyorsítja és hatékonyabbá teszi az írói fejlődést.

      Törlés
  5. Egyébként ezt vittem, nagyon örülök, hogy megírtad. :)

    VálaszTörlés
  6. Szia!
    Én most 13 évesen ülök itt, és olvasom ezt a cikket. Miért? Mert én úgy gondolom, hogy ha odafigyelek arra, javítás közben, hogy mit csinálok, talán valamiféle eredményt is el tudok érni. Majd. Őszintén szólva, én is átéltem azt, hogy elképzeltem, hogy egy író leül a gép elé, és akkor ott csak ír, és rögtön kiadják, amint elkészült a kézirat...
    Aztán elkezdtem megírni a regényemet, és volt, ahol vért izzadtam, hogy egy kicsit értelmesebben hangozzanak a mondatok.
    Most egy év után elértem a 200 oldalhoz, és nekiálltam javítani. Szerintem sikerült fejlődnöm, bár az írásjelek használatának túlzásbavitelére még most is hajlamos vagyok.
    Egy szónak is száz a vége, az írás tényleg nem abból áll, hogy az ember leül, és ujjai siklanak a billentyűzeten...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Most képzeld el, hogy valaki 40 évesen nem jön rá arra, amire te már most rájöttél, hogy csak a javítás után nyeri el a szöveg a végső formáját. Pedig nagyon sok szerzőnek csak ennyi kéne, hogy ne hagyja ki az átírási meg szerkesztési szakaszt, és sokkal előrébb jutna a pályán.
      Nem baj, ha néha nehéznek érzed az írást, 20 év múlva is nehéznek fogod érezni, miután féltucat könyvedet kiadták. :) De azért azt se felejtsd el, hogy az írás játék és szórakozás is. Főleg ilyen fiatalon nem kell azon aggódnod, hogy minden mondatod tökéletes legyen. Ha örömmel írsz egy történetet, azt az olvasó is megérzi, és akkor fogja ő is igazán élvezni.

      Törlés
  7. Kedves Réka! Van remény! 40 éves vagyok és rájöttem, hogyan kellene írnom. Azazhogy, csak rá-rá jövögetek, igen hasznos blogod olvasása közben. Minden információt köszönök. A tervezés fontos. A tanulás még inkább. irigyem a 13 éves kollégát - neki még mennyi ideje van fejlődni, s nekem meg már milyen kevés...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Tamás! Neked is rengeteg időd van még. Az írás nem olyan, mint a sport, amiből ki lehet öregedni. Umberto Eco közel 50 évesen írta az első regényét, és ma már világszerte ismert szerző.

      Törlés