Az író útja

, , 13 comments
A karakterábrázolás kapcsán már írtam a hős útjáról, arról az archetipikus pályáról, amit egy főszereplő bejárhat a történet során. Úgy gondoltam, érdemes lenne foglalkozni az író útjáról is, mi az pálya, amit egy kezdő bejárhat, miközben elsajátítja ezt az új készséget.
Aki soha nem próbálkozott még az írással, annak sokféle elképzelése lehet arról, hogyan lesz valakiből sikeres szerző. Kívülről nézve az írás nem tűnik olyan nehéznek, sőt, ez egyéb művészeti ágakról is elmondható (gyerekkorunkban szerintem sokan gondoltuk azt, hogy mi is tudnánk olyan képeket festeni, mint Picasso). Ez bizonyos szempontból megkönnyíti a dolgot: ha nem tudjuk mekkora feladat áll előttünk, kevésbé félünk nekivágni. Másrészt viszont amikor először szembesülünk azzal, hogy a magunk elé állított cél túlnő a képességeinken, azt hisszük, hogy velünk van a baj. Miért nem megy ez könnyebben? Miért nem megy ez jobban? Ez most azt jelenti, hogy nem vagyok tehetséges?

Az első elkerülhetetlen kudarcok után sokan feladják, hiába szeretnek írni, azt hiszik, ha most nem tudnak élvezhető szövegeket alkotni, akkor fölösleges is tovább próbálkozniuk. Hisznek a hollywoodi filmeknek, amikben az író fékevesztett tempóban, a határidő előtt egy nappal fejezi be a regénye utolsó fejezeteit, és persze hírből sem ismeri az olyan szavakat, mint a vázlat, átírás vagy szerkesztés. A kezdők pedig azt hiszik, hogy náluk is így kéne működnie a dolognak.
Saját és mások tapasztalatai alapján próbáltam felvázolni, hogy milyen szakaszai lehetnek annak az útnak, melynek során abszolút kezdőből valaki tapasztalt író lesz. Nyilván én sem ismerhetem minden írónak a pályáját, másnak lehet, hogy teljesen más élményei vannak, és más utat járt be. Viszont az olyan kezdőknek, akikben hasonló kételyek merültek fel, segíthet, ha tudják, hogy mindez a folyamat része. Az, hogy nehézségeik vannak, nem azt jelenti, hogy nem fejlődnek.

Az író útjának hat állomása

A „menni fog ez nekem is”-szakasz
Az embernek eszébe jut, hogy ez az írás dolog elég szórakoztatónak tűnik, és belekezd egy önálló történet kidolgozásába. Valaki egész kisgyerekkorától a történetek bűvöletében él, és már az óvodában is meséket talál ki. Mások kicsit később kezdik, akár felnőttként: egy unalmas munka mellett keresnek kreatív időtöltést maguknak, esetleg gyerekszülés vagy nyugdíj után kicsit több szabadidővel rendelkeznek, és akkor vetik bele magukat az írásba. Sokan gimnázium vagy egyetem alatt kezdenek el kicsit komolyabban foglalkozni az írással, de bármilyen idősen vág bele valaki az alkotómunkába, ezt a legelső szakaszt a lelkesedés és az optimizmus jellemzi.
Eleinte mindenki meg van győződve róla, hogy az ő története zseniális, hogy ő egy eddig felfedezetlen tehetség, és az olvasók sorban állnak majd a könyveiért. Ez így is van jól.
Abból lesz író, aki szereti, amit ír, szereti a történetét, szereti a karaktereit, bízik magában és örömet okoz neki az alkotás. Ha valaki nem élvezi az írást, és eleinte inkább kudarcként éli meg, abból nem valószínű, hogy később aktív szerző lesz, hisz miért foglalkozna valaki hosszútávon olyasmivel, ami inkább negatív tapasztalat számára?

A „keserű ébredés”-szakasz
Remélhetőleg a kezdőnek van egy hosszabb felhőtlen, optimista időszaka, mielőtt ez bekövetkezik. A legtöbb írót, aki eleinte még elhitte, hogy ő egy őstehetség, a műve csiszolatlan gyémánt és majd tárt karokkal várják a kiadók, előbb-utóbb utoléri az első kudarc. Ez sokféle formában érkezhet: lehet, hogy elküldte az írását egy kiadónak, folyóiratnak, pályázatra, és elutasították. Lehet, hogy egy tanár, írótárs, béta kritizálta a művét. Lehet, hogy ő maga kezdte összehasonlítgatni a saját írásait másokéval, és rájött, hogy azok bizony lényegesen jobbak.
Remélhetőleg a negatív visszajelzést is olyan illetőtől kapja, aki objektíven és személyeskedés nélkül tudatja vele, mi volt a problémája az adott szöveggel, és nem támadja le a kezdőt azzal, hogy „ez a legrosszabb történet, amit életemben olvastam, aki ilyen hibákat elkövet, az inkább ne írjon” (sajnos erre is van példa, egyébként a konstruktív bétázásról itt írtam).

A „tudok ennél jobbat is”-szakasz
Az első komolyabb kudarc után valaki feladja, mások megsértődnek vagy még a jogos kritikát is lesöprik magukról, akár a ruhájukra tévedő morzsákat.
Aki az első buktatók után feladja, abból nyilván nem lesz író. Aki semmilyen kritikát nem tud elfogadni, és még azután is meg van győződve róla, hogy minden szava arany, hogy mások elmagyarázták neki, milyen hibák vannak a szövegében, abból sem lesz kiadott szerző.
A többiek miután kiheverték az első bukkanót egy tábla csoki vagy néhány pohár bor segítségével, megrázzák magukat, és elhatározzák, hogy ezután tudatosan fejleszteni fogják magukat.

Az „illúzió megtörése”-szakasz
Sok más helyen és ezen a blogon is számtalan tipp van azzal kapcsolatban, hogy valaki hogyan tud fejlődni íróként. Nyilván akkor, ha sokat ír, tudatosabban olvas, elgondolkozik azon, hogy mások művei mitől működnek, írástechnikai anyagokat olvas, részt vesz kreatív írás kurzusokon stb.
Ha valaki évekig ösztönből írt, és először szembesül azzal, hogy léteznek írástechnikai szabályok, és egy szint fölött elvárják, hogy nagyjából tisztába legyen velük, az sokként érheti. A legtöbb művészeti ágban előfordulhat ez. Például a fiatal, aki eddig hobbiból rajzolt, elmegy egy művészeti iskolába, és nem érti, hogy miért mondja neki a tanár, hogy rosszul fogja a ceruzát, és miért kell lerajzolnia tízszer ugyanazt a szürke kockát.
Valamilyen szinten természetes az írók kezdeti ellenállása a külső behatásokkal szemben. Akik az alkotást kreatív önkifejezésként vagy kikapcsolódásként élik meg, azok számára nehéz azt elfogadni, hogy csak akkor lehetnek szerzőként igazán sikeresek, ha több munkát és nagyobb fokú tudatosságot visznek az írásba, és meghatározott keretek között élik ki a kreativitásukat.
Ezen a ponton az írók ismét több csoportra oszlanak. Van, aki nem jut túl az elutasításnál, és jobb esetben megmarad amatőr írónak, aki saját maga örömére vagy egy kis csoport számára ír. Semmi gond nincs azzal, ha valaki a saját és az ismerősei szórakoztatására alkot. Például sokakat az is kielégít, hogy fanfictionöket vagy blogregényeket írnak, és azon a területen sikeresek.
Egy másik csoport elutasítja az egész felvetést, hogy az írást tanulni lehet, a tehetséget valami égi adományként képzelik el, amivel valaki vagy rendelkezik, vagy nem. Ha szerencséjük van, tényleg zsenik, és különösebb (ön)képzés nélkül is kiadható műveket írnak. Ha nincs ilyen szerencséjük, soha nem adják őket ki.

A „lassú baktatás a hegynek felfelé”-szakasz
Tegyük fel, hogy az illető eldöntötte, hogy mégiscsak érdemes komolyan vennie a többiek tanácsát, és elkezdi képezni magát. Most jön csak a neheze, az igazi munka. Az író ilyenkor már elemzi is a regényeket, amiket olvas, túllép az egyszerű rácsodálkozáson, és részleteiben kezdi látni a művet. Ezen a ponton már felismeri, hogy adott írónak mitől élőek a karakterei, miért annyira sodró a történetvezetése, de ő maga ezt még nem tudja utánacsinálni.
Ilyenkor az ember abba az egyszerre áldásos és frusztráló állapotba kerül, hogy már nagyjából tudja, mit csinál rosszul, mik a problémás részek a szövegeiben, de ennek ellenére még nem éri el azt a szintet, amit elvár magától (erről a résről itt olvashatsz). Az, hogy felismerjük a problémát, még nem jelenti automatikusan, hogy jobban is tudjuk csinálni. Viszont ha már tudjuk, mit kell gyakorolni, mire kell odafigyelni, az felgyorsíthatja a fejlődésünket.
Ha konkrét útmutatást kap olyantól, aki ért is hozzá, azzal bizonyos esetekben a kezdő rövid idő alatt látványosan tud javulni (például nyelvileg). A dramaturgiát általában hosszabb idő alatt tapasztalják ki az írók, de gyakorlással az is fejleszthető.
Ez a szakasz évekig tart, de ez alatt az idő alatt a jó képességű kezdő össze tud gyűjteni annyi szakmai tapasztalatot, hogy a művei már elérik a kiadható szintet.

A fény az alagút végén
Ez már a profi írók szintje, akik már megírtak néhány regényt, esetleg valamelyiket ki is tudták adatni. Ekkor az író már tisztában van az erősségeivel és gyengeségeivel: az előbbire tudatosan épít, az utóbbit igyekszik fejleszteni. Ez nem azt jelenti, hogy sosem szúr el semmit, de felismeri, hogy mit rontott el, és már azt is tudja, hogyan javítsa ki. Stabil nyelvi szintje és felismerhető stílusa van, a nyelvet már nem ötletszerűen, hanem tudatosan használja. Szívesen kísérletezik újfajta történetmesélési technikákkal, különböző nézőpontokkal, játszik a nyelvvel…
Persze az írói fejlődés ezen a szinten sem áll meg, de ekkor már az illető egy magabiztos tudással rendelkezik.

A tanulás lépései

Ennyire egyszerű (és ennyire nehéz) az egész. Jami Gold is hasonló témával foglalkozik az egyik cikkében, és az írók tanulási folyamával kapcsolatban felhozza a tanulás négy lépésének elméletét, amit a 70-es években dolgoztak ki pszichológusok. Ez a négy lépés a következő:

tudattalan inkompetencia/hozzá-nem-értés: amikor valaki nincs birtokában egy képességnek, de ez a hiányosság nem tudatosul benne. Előfordulhat, hogy a tagadja az ismeretek hasznosságát. Erről szintről csak akkor tud továbbhaladni, ha felismeri a saját tudattalanságát, és a készség hasznosságát.
Ez a kezdő íróknál a „nem is lehet olyan nehéz”, „én is tudok regényt írni” szakasz. Mivel még nem próbálta, nem tudja, mennyire nehéz (általában így van a legtöbb készséggel). Ehhez a szinthez tartozik az ahhoz való ragaszkodás is, hogy az írást nem lehet tanulni, és az írástechnikai anyagok haszontalanok.

tudatos inkompetencia/hozzá-nem-értés: amikor az illető már tudja, hogy bizonyos képességeknek még nincs a birtokában, és megjelenik az igény, hogy ezen változtasson. Ezen a szinten a kudarcok szerves részei a tanulási folyamatnak.
Az írók ilyenkor már felismerik a hiányosságaikat, de azt is tudják, hogy ezeket képesek fejleszteni.

tudatos kompetencia/hozzáértés: amikor valaki már tudatosan igyekszik gyakorolni, fejleszteni az adott képességet.
Ezen a szinten az író már elsajátította az alapokat, tudja, hogy néz ki egy jó párbeszéd, milyen egy izgalmas cselekmény, és képes ő is jó írásokat kiadni a kezéből, de ehhez sok gondolkodásra és javítgatásra van szükség (ami egyébként rendben van, de nem mindegy, hogy fél napot dolgozunk egy fejezeten vagy hármat).

tudattalan kompetencia/hozzáértés: már elsajátította az adott készséget, beépült az eszköztárába és gondolkodás nélkül használja.
Vagyis az író már anélkül használja az általa elsajátított tudást, hogy komolyabban töprengenie kellene az alkalmazásán. A dramaturgiai ívnél ösztönösen jó helyre rakja a csúcspontokat, az információadagolásnál nem kell külön odafigyelnie, mit mikor oszt meg, a feszültséget végig fenntartja a történetben stb.


Ironikus módon, minél előrébb tartunk a tanulási folyamatban, a magabiztosságunk annál inkább csökken. A legelső lépésben még a „boldog tudatlanság” szintjén leledzünk, még nem tudjuk, mennyire nehéz fába vágtuk a fejszénket. Ahogy új tapasztalatokat szerzünk, már jobban átlátjuk, hogy mennyi mindenben vannak még hiányosságaink, és kételkedni kezdünk a saját képességeinkben. Ez pedig jó jel.
A tanulással kapcsolatban még érdemes említeni a Dunning-Kruger hatást, mely szerint valaki minél kevésbé járatos egy adott területen, annál inkább hajlamos túlbecsülni saját tudását. Ráadásul képes magabiztosan képviselni a saját fel nem ismert tudatlanságát.

Adorno óta viszont azt is tudjuk, hogy a félműveltség még veszélyesebb lehet, mint a teljes műveletlenség. A második tanulási szakasz olyan buktatót tartogathat, hogy hiába ismerjük meg a szabályokat, nem minden esetben tudjuk azokat helyesen alkalmazni.
Amatőröknél gyakran találkozni az írástechnikai hiperkorrekció jelenségével. Például az illető azt hallja valahonnan, hogy használjon erős igéket, és kerülje a létigéket, vagy ne használjon határozószavakat. Ennek megfelelően kiírtja az összes határozószót és létigét a szövegéből. Vagy valaki azt mondja neki, hogy unalmas, ha gyakran használja a karakter nevét, így a szereplőjére hol „szőke férfi”-ként, hol „magas kapitány”-ként, hol „nőcsábász ifjú”-ként hivatkozik.
Erre figyeljünk akkor is, amikor mások kritizálják a mi írásainkat. Ha egy béta vagy egy másik amatőr író abszolút igazságként ad elő valamilyen általa gyakorolt szabályt, nem biztos, hogy minden esetben meg kell fogadni a tanácsát. Ezért jó meghallgatni több véleményt is.
Ahogy egyre több ismeretet és tapasztalatot gyűjtünk, egyre inkább el tudjuk különíteni, hogy mik azok a javaslatok és technikák, amiket érdemes használnunk, és mi az, ami nem passzol a mi stílusunkhoz, történeteinkhez.
Senkiből nem lesz egyik percről a másikra profi író, de az nem azt jelenti, hogy ez a cél elérhetetlen.


Felhasznált irodalom:
- http://mindennapinlp.hu/a_tanulas_szintjei
- http://mindset.co.hu/magabiztos-hulyek-egy-modernkori-problemarol-tudomanyosan-i-resz/
- https://jamigold.com/2015/12/do-you-struggle-with-the-learning-curve/
- https://en.wikipedia.org/wiki/Four_stages_of_competence

13 megjegyzés:

  1. Eléggé rossz passzban vagyok, úgy érzem, semmi nem megy, ez a cikk most segített kicsit helyrerakni magamban a dolgokat.
    Egyáltalán elérem e azt a szintet valaha, amit szeretnék?
    Hol van az az idő, mikor örömmel írtam, most meg úgy érzem, az egész kötöttségektől függ, már nem a szívem van benne, hanem azt figyelem, hogy ez így nem jó, az úgy nem jó egy regénybe. Valahogy össze kell egyeztetnem a kettőt, és sokat gyakorolni. De az út „végén” vajon sikerül e?
    Most egy új történet előtt állok, de nem haladok vele, mert ha nem vagyok azon a szinten, minek írjam meg? Pocsék lesz, nem is tetszik. A „nagy ötletekbe” bele se kezdek, mert annak akkor akarok nekiállni, ha gyakorlottabb leszek. De ugye úgy fejlődik az ember, ha gyakorol, be kell járni az utat, de ahogy leírok egy mondatot, már úgy érzem, nem jó. Ahogy próbálom összerakni a történetet, nem jó...
    És beküldtem az első regényem az Aranymosásra, nem is értem, mit gondoltam... Nyilván kiesik, ciki az egész.

    J

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sokaknál beáll az a görcs, amiről a cikkben is beszéltem, hogy az illető látja, hogy problémák vannak a szöveggel, de azokat még nem tudja teljes mértékben levetkőzni. Éppen ezért írtam erről, hogy akinek ilyen gondjai vannak, az lássa, hogy ez normális, és túl lehet rajta lendülni (legalábbis remélem, hogy ez jött le belőle :)).
      Az nem jó, ha valaki attól tartva nem ír, hogy esetleg nem lesz elsőre szuper. Egyrészt a rossz szöveget lehet javítani, a nem létező szöveget nem. Másrészt egy rossz regény után legalább azt elmondhatja az ember, hogy tanult belőle.
      Írás közben nem azzal kell foglalkozni, hogy rossz-e (arra való a szerkesztés), csak írni kell. :)

      Törlés
    2. Na igen, de lehet, hogy soha nem leszek jó. :)
      Persze megírom azt a történetet, csak épp hisztiztem egy kicsit! :D :)

      Törlés
    3. A jó eléggé relatív fogalom. Valakinek az a jó szerző, aki össze tud rakni egy élvezhető történetet. Másnak pedig az, aki képes maradandót alkotni. Az utóbbi nem mindenkinek sikerül, de az előbbi nagyon is elérhető cél. Hajrá! :)

      Törlés
  2. Tanulságos cikk volt. Felismertem a lépéseket az én "pályafutásomban" is. Évekkel ezelőtt én is elküldtem az első regényemet az Aranymosásra, de természetesen nem jutott tovább a selejtezőn. Megmutattam az irodalom tanáromnak, aki szintén nem mondott róla hízelgő véleményt.
    Az összetörés után lassan összekapargattam magam, és most próbálok tanulgatni és fejlődni.
    Nekem is problémám volt, hogy úgy éreztem, jó alapötleteim lennének, de úgy gondoltam, még nincsenek meg a képességeim, hogy sikeresen kivitelezzem őket. Szóval a nagy ötleteimet későbbre tettem, és kisebb projektekkel próbáltam fejlődni, de az sem ment igazán, mert azok iránt nem voltam olyan szenvedélyes.
    Végül arra jutottam, hogy megírom a nagy ötleteimet, és ha nem lesznek olyan jók, ahogy szeretném, akkor később még mindig átírhatom őket, vagy írhatok egy másik történetet ugyanazon ötlet alapján.
    Gyakran én is utálok minden mondatot, amit leírok, de próbálok nem foglalkozni ezzel írás közben. Ha befejeztem a szöveget, akkor még ezerszer visszamehetek javítani, de ha folyamatosan javítgatok írás közben elmegy a kedvem attól, hogy befejezzem.
    Most lekörmöltem úgy egy regényt, hogy egyszer sem néztem vissza a leírt szövegre. Persze volt vázlatom, jelenetlistám és a történet már egy jó ideje érlelődött előtte, szóval nem csak úgy írtam bele a nagyvilágba. Persze tudom, hogy át kell mennem rajta még egy párszor, hogy olvasható legyen, de felszabadító érzés, hogy már gyakorlatilag kész van és van mivel dolgoznom.
    Egyébként szerintem önbizalom növelő belegondolni mindenkinek, aki írt egy regényt (akármilyen legyen is az a regény), hogy egy dolgot, ami csak a gondolataikban létezett azelőtt valóságossá tettek. Ez szinte már varázslat. Tudhat valaki akármilyen sokat az írástechnikáról, ha nincs meg benne az akaraterő, hogy végigírjon egy regény, akkor a tudása nem ér semmit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Végig bólogattam, ez egy jó módszer. :)

      Törlés
  3. Elolvastam a cikket és én is ráismertem íróvá válásom egy-egy állomására. Legalábbis a mesék terén már abban a hitben ringatom magam, hogy író lettem, két megjelent mesekönyvvel a hátam mögött. Viszont a pozitív visszajelzések ellenére is vannak néha kétségeim. Nem vagyok mindig teljesen elégedett a leírt történettel, valamit mindig belejavítok. A kezdetekkor, ha leírtam egy mesét, átolvasás után mindig az járt a fejemben, ugyan ki lesz erre kíváncsi? Aztán jött a nagy meglepetés, hogy vannak emberek, akiket érdekel az, amiket írok. Nagyon jó érzés, és mégsem vagyok soha teljesen biztos abban, hogy mindent jól csinálok. Nagyon kritikus vagyok saját magammal és leírt szavaimmal kapcsolatban.
    Viszont most megpróbálkoztam valamivel, amivel már nagyon szerettem volna. Beadtam az Aranymosás pályázatára az elkészült regényemet. Volt néhány bétám, akik segítettek, voltak pozitív és negatív meglátásaik. Utóbbiakat próbáltam javítani, amennyire tudtam. Azonban azt is mondták, jó lenne, ha nem olvasnám olyan sokszor újra a kéziratot, mert folyamatosan javítottam, elvettem, hozzátettem, és ha ez így meg sokáig, a végén teljesen más lesz belőle, mint aminek először szántam. :) Most pedig reggel a pályázattal ébredek, este azzal fekszem, és a maradék fennmaradó időben is ezen kattog az agyam. Reménykedem az egyik percben, hogy jónak találják az ítészek, a másikban pedig úgy érzem, semmit nem fog érni a szemükben. :) Azt hiszem, addig jó, amíg egy alkotó soha nem elégedett teljesen sem önmagával, sem az írásaival. Amíg tudatában van, hogy nem tud mindent, amíg érzi, hogy még mindig tud tovább fejlődni. Remélem, nem untattam senkit a fejtegetéseimmel, de azt hiszem, most jó volt leírni az érzéseimet, még ha csak névtelenül is. Ezután pedig ismét marad a remény és a fejlődni akarás. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem is jobb, ha egy író nem érzi azt, hogy ő már "készen van", hanem mindig keresi, hogy milyen téren tud még fejlődni. A kéziratok szempontjából viszont egy bizonyos pont után már el kell engedni a történetet. Nehéz meghatározni, mi az a határ, amikor az ember már nem javít a szövegen, csak változtat rajta. Bízz a megérzéseidben. :)

      Törlés
    2. Köszönöm a tanácsot, próbálok bennük bízni. A meséknél bejött, remélem, a regénynél is úgy lesz. Ha mégsem, akkor sincs nagy csalódás, akkor muszáj jobbá tenni a kéziratot is, magamat is. :)

      Törlés
  4. Kedves Réka!
    Nagyon felüdített a cikked! Az ember sokszor hiszi, hogy egyedül van a problémáival és más nem is éli át azokat szakaszokat, amin ő maga átvergődik. Persze általában (mint most is) bebizonyosodik, hogy nincs egyedül és teljesen normális, ha különböző érzések kavarognak benne. Most én is úgy éreztem, hogy az én életem lépcsőfokairól is szóltál... Bevallom, nekem a nagy lökést a tavalyi szövegboncnok kurzusotok adta és azóta teljesen máshogy állok az íráshoz (de még az olvasáshoz) is. Már csak remélni tudom, hogy a még el nem ért lépéseket is átélhetem egyszer, de a tanulás folyamata sosem fejeződik be... nem is baj, fejlődni folyamatosan kell! :) Köszi a cikket! Üdv: Melinda

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Melinda!
      Nagyon örülök, hogy pozitív hatással volt rád a cikk. Reméltem, hogy nem eltántorítani fogja az embereket az írástól, hanem inkább megnyugtatja őket, hogy jó úton vannak.
      A szövegboncnok kurzusnak is elsősorban a szemléletformálás a célja, hogy olyan eszközöket adjunk az íróknak, amik segítségével tovább tudják fejleszteni a technikájukat. Jó hallani, hogy nálad is beteljesítette ezt a célt. :) Sok sikert az íráshoz!

      Törlés
  5. Én is hoztam a klasszikus kórformát :D Tavalyi év volt a mélypont, amikor már viszonylag tudatosan csináltam, és mindenáron jót akartam alkotni, de természetesen nem sikerült. El kellett engednem az elvárásokat, hogy elmúljon a bénító görcs, és egyáltalán írni tudjak valamit. Ma már nem érdekel, ha pocsék minden szó, nem érdekel a publikálás, egy elmejátékként fogom fel az egészet, ahol különböző írástechnikai fortélyokkal kísérletezgetek, és feszegetem a határaimat. Ha ennek az lesz a mellékterméke, hogy a távoli jövőben egy messzi-messzi galaxisban elérem a kiadható szintet, ám legyen, de nem ez az elsődleges célom, hanem az út élvezete.

    VálaszTörlés