A cikksorozat előző részeiben a szexuális zaklatás és a bántalmazás különböző előfordulási formáiról volt szó az irodalomban. Ezeken kívül van az abuzív viselkedésnek egy másik formája is, ami ugyan gyakran együtt jár a korábbiakkal, de érdemes róla külön is beszélni, ez pedig a lelki vagy érzelmi bántalmazás.
Azért is lényeges ezt kiemelni, mert ha a karakterrel a párja fizikailag erőszakos, azt hamarabb elítéljük, felismerjük annak helytelenségét, de ha nem tettekkel, hanem szóban bántja, afölött könnyebben elsiklunk.

A valóságban az érzelmi bántalmazást nehezebb tetten érni, és olykor még a bántalmazott sem ismeri fel, hogy ő a párja mérgező viselkedésének áldozata. Főleg akkor, ha nem nyíltan agresszív, hanem manipulációval, a másik szeretetének, félelmeinek, bűntudatának felszításával és kihasználásával éri el azt, hogy a másik azt tegye, amit ő akar. Ha pedig a bántalmazott megpróbál kiállni magáért, a bántalmazó elhitetheti vele, hogy a panaszai irracionálisak, a bántalmazás az ő hibája, mert ő provokálta ki, vagy bűntudatot kelt benne, hogy egyáltalán felszólalt, és önmagát állítja be áldozatnak.
A lelki bántalmazásnak is nagyon komoly következményei lehetnek: a bántalmazó elszakíthatja az áldozatát a családjától és a barátaitól, tönkreteheti a karrierjét, lerombolhatja az önbecsülését és az énképét, belekényszerítheti olyan dolgokba, amiket valójában nem akar és egyébként soha nem is tenne meg.
A könyvkiadás kívülről misztikus dolognak tűnhet, de valójában nem sokban különbözik más vállalkozásoktól. A piac elég egyszerű elven működik: ami jó könyv vagy sikert remélnek tőle, azt megjelentetik, amit nem tartanak elég jónak, azt nem. A „nem elég jó” viszont túl megfoghatatlan indoknak tűnik, az egyszerű magyarázatok pedig gyanúsak, ezért szeretjük őket túlbonyolítani.
A kezdő írók a kiadókat úgy képzelik el, mint kapuőröket, akik köztük és a vágyott siker között állnak. Így amikor egy kiadótól negatív visszajelzést vagy elutasítást kapnak, az ebből fakadó csalódottság olykor éppen a kiadón csapódik le. Ilyenkor némely szerző összeesküvést kezd sejteni a háttérben, vagy pedig a kiadó munkatársait dilettánsoknak kiáltja ki, akik nem képesek felismerni a valóban jó műveket.
Ez egy érdekes jelenség, mert ha valaki elmegy egy állásinterjúra, ahol rajta kívül még van 100 másik jelölt, ha végül nem őt veszik fel, először nem arra gondol, hogy az ostoba cég még azt sem tudja eldönteni, hogy ki neki a megfelelő munkaerő. Vagy ha értékesítőt keres egy termékéhez, nem gondolja, hogy a másik bolond, ha nem köt vele üzletet. Ha valaki jelentkezik egy művészeti iskolába, és nem veszik fel, nem gondolja, hogy a felvételi bizottság nem a teljesítménye alapján döntött, hanem hátsó szándék vezérelte.
Rengeteg tanács kering a neten azzal kapcsolatban, hogyan lehet valaki rövidúton irodalmi zseni, a könyve pedig bestseller. A sokszor egymásnak ellentmondó tippek között nehéz eligazodni, de végül is a legtöbben úgy vannak ezekkel, mint a népi gyógymódokkal: ki lehet próbálni, legföljebb nem működik.
Addig nincs is semmi gond, amíg a kezdő írók ezek között szelektálnak, és nem vesznek mindent készpénznek. Viszont némelyik tanácsadó poszt szerzője (és most nem azokról beszélek, akik bevallottan maguk is amatőr, kezdő írók, vagy csak az egyéni írós módszereiket mondják el) a saját téves következtetését vagy véleményét úgy adja elő, mintha általános szabály lenne. Ha pedig valaki konkrétan egy zsánerrel kapcsolatban oszt meg ilyen (amúgy nem létező) előírásokat, azzal könnyen félrevezetheti a kezdőket.
Ezért ebben a posztban összeszedtem néhány tanácsot, amit hallottam vagy olvastam az ifjúsági és new adult regényekkel kapcsolatban. A lista nem azért készült, hogy bárki rosszul érezze magát, ha maga is elfogadott vagy adott ilyen tanácsot, csak emlékeztető, hogy nem kell mindent komolyan venni.
A cikk első részében azzal foglalkoztam, hogy a romantizált erőszak mennyire van még jelen napjaink romantikus történeteiben. Ehhez kapcsolódóan most pedig a romantikus regényekben megjelenő abuzív kapcsolatokra térnék ki, különösképpen arra az esetre, amikor ezek az egészségtelen párkapcsolatok vannak romantizálva.
Nyilván problémás kapcsolatokat nemcsak romantikus regényekben találunk, hanem ugyanúgy a szépirodalomban, a krimi, horror, fantasy stb. történetekben is. Viszont egész máshogy viszonyulunk egy horrorban megjelenő párkapcsolatra, mint egy romantikus regényben megjelenőre.

Az utóbbi esetében az olvasó éppen azért veszi kezébe a könyvet, mert romantikus érzelmeket vár tőle. Ezeknek a történeteknek van egy erős vágybeteljesítő jellege (mint ahogy más zsánereknek is, csak azokat más vágyakat elégítenek ki), és olyan ígéreteket tesznek le az olvasó felé, mint hogy a hősnő megtalálja az ideális párját, a szerelem végül győzedelmeskedik, a két karakter végül egymásra talál.
Tehát ha egy romantikus regényt írunk, és a hősnőt végül összeboronáljuk valakivel, akkor az olvasó úgy fogja értékelni, még ha tökéletlen is az illető, a nő számára ő az ideális pár, akivel a legboldogabb lesz.
Egy romantikus regénynek az a célja, hogy azt az érzést keltse fel az olvasóban, „én is erre vágyom, én is egy ilyen nagy szerelmet akarok átélni, mint a szereplők”. Éppen ezért ha az egyik karakter abuzív a másikkal szemben, és az romantikusnak van beállítva, azt az olvasó hajlamosabb elfogadni a normális párkapcsolat részének. Esetleg később a mindennapi életben is elnézhetőnek gondolja.
A karakterábrázolás kapcsán már írtam a hős útjáról, arról az archetipikus pályáról, amit egy főszereplő bejárhat a történet során. Úgy gondoltam, érdemes lenne foglalkozni az író útjáról is, mi az pálya, amit egy kezdő bejárhat, miközben elsajátítja ezt az új készséget.
Aki soha nem próbálkozott még az írással, annak sokféle elképzelése lehet arról, hogyan lesz valakiből sikeres szerző. Kívülről nézve az írás nem tűnik olyan nehéznek, sőt, ez egyéb művészeti ágakról is elmondható (gyerekkorunkban szerintem sokan gondoltuk azt, hogy mi is tudnánk olyan képeket festeni, mint Picasso). Ez bizonyos szempontból megkönnyíti a dolgot: ha nem tudjuk mekkora feladat áll előttünk, kevésbé félünk nekivágni. Másrészt viszont amikor először szembesülünk azzal, hogy a magunk elé állított cél túlnő a képességeinken, azt hisszük, hogy velünk van a baj. Miért nem megy ez könnyebben? Miért nem megy ez jobban? Ez most azt jelenti, hogy nem vagyok tehetséges?