Ha egy történet unalmas, az nagyon gyakran a főhős passzivitására vezethető vissza. Ilyenkor a megoldás egyértelműnek tűnik: a karaktert aktívabbá kell tenni, adni kell neki célokat és kellő motivációt, hogy azokat el akarja érni. Sok esetben ez is a célravezető, de van, amikor a szerző kimondottan egy kevésbé céltudatos főszereplővel szeretne dolgozni. Az ilyen karakterekre nehezebb történetet alapozni – a zsánerirodalomban ezért sem gyakori főhősök –, a szépirodalomban viszont gyakran találkozni velük.
Nem létezik olyan karakter, akit ne lehetne megtenni főhősnek, viszont azt tudni kell, hogy bizonyos típusokkal nehezebb dolga lesz az írónak, ha a nagyközönség számára is élvezhető művet szeretne írni. Ez gyakori nehézség az olyan kezdő íróknál, akik a szépirodalom felé törekszenek, viszont nem experimentális magas irodalmat szeretnének művelni, hanem olyan regényeket írnak, ahol a cselekmény is lényeges lenne, viszont az néha kidolgozatlan, (sok esetben a főszereplő miatt) egy helyben toporog.  Most konkrétan olyan esetekkel foglalkozom, amikor a főszereplő passzivitása lerontja az írást, és ilyenkor milyen módszerekkel lehet próbálkozni, hogy mozgalmasabbá tegyük a cselekményt.
Szinte alig találni olyan művet az irodalomban, ami nem tartalmaz valamiféle rejtélyt. Ez pedig nem csak elásott kincset, kódolt üzenetet vagy egy hirtelen felbukkanó hullát jelenthet, hanem bármilyen titkot, amivel a szereplők a történet során szembekerülnek. Ezért fontos minden író számára elsajátítani azt, hogyan bontsa ki a művében megjelenő rejtélyt úgy, hogy az a legtöbb élvezetet jelentse az olvasó számára.
Ha a történetünkben van bármilyen rejtélyszál, azt akkor tudjuk a legjobban kihasználni, ha az olvasót is bevonjuk a nyomozásba, hisz itt a legfőbb vonzerőt nem is a titok leleplezése jelenti, hanem hogy az olvasó együtt nyomoz a szereplőkkel. Ehhez pedig el kell helyeznünk nyomokat is a történetben.
Az olyan krimi, amiben egy egész könyvön keresztül nyomoznak a gyilkos után, hogy aztán az író találomra rábökjön az egyik legvalószínűtlenebb karakterre, hogy ő ölte meg a postást, kevéssé kielégítő. Általában jobb megoldás, ha a szerző elhelyez a szövegben olyan nyomokat, amik fölött esetleg olvasás közben az ember elsiklik vagy nem tulajdonít neki jelentőséget, de visszaemlékezve (vagy visszaolvasva) már észreveszi őket, és megérti, hogy mindezek a jelek hogyan teszik szükségszerűvé azt, hogy az a személy legyen a tettes.
Ebben a cikkben az utalásokról, nyomokról, sejtetésről, vagyis olyan eszközökről lesz szó, melyek azt a célt szolgálják, hogy felkeltsék az olvasó érdeklődését, és felkészítsék arra, hogy milyen fordulatok várhatók a történet további részében. Miért is olyan fontos, hogy előre utaljunk bizonyos dolgokra?
Képzeljük el, hogy olvasunk egy könyvet, és a végső összecsapásban a főhősről egyszerűen lepattan a golyó, kiderül, hogy végig sérthetetlen volt. Ha erre a kepésségére addig semmilyen utalás nem volt, valószínűleg csalásnak fogjuk tartani az író húzását, és idegesen félredobjuk majd a könyvet.
Bár a fikció elég nagy mértékben támaszkodik csodás eseményekre, ez nem azt jelenti, hogy az író korlát nélkül csavargathatja a történetét, a világát, a szereplőket olyan formába, amilyenbe akarja. Minden történet egy többé-kevésbé zárt rendszer egy belső logikával, és ha ezt a logikát az író nem tartja tiszteletben, az olvasó számon fogja kérni rajta. Akármilyen vonzónak tűnik, hogy egy váratlan fordulattal feje tetejére állítsuk a történetet, az olcsó sokkolásnál többre értékelik az olvasók, ha az események láncolata úgy épül fel, hogy azok váratlanok, ugyanakkor szükségszerűnek tűnnek. Már Arisztotelész is úgy fogalmazta meg az írók feladatát, hogy az nem az, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjanak el (mint a történetírók), hanem olyanokat, „amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján”.