Regénynevelde írócsoport

Dialógus 2. Konfliktus a párbeszédben

A párbeszédnek, akárcsak bármilyen másik jelenetnek, előre kell mozdítania a történetet. Egri Lajos szerint pedig bármilyen szellemesen van is megírva egy dialógus, nem teljesíti be ezt a célt, ha nem mozdítja előre a konfliktust. Éppen ezért a műben fellelhető összes párbeszédnek tartalmaznia kell valamiféle konfliktust. Ennek alapja pedig az, hogy minden szereplőnek adunk egy célt, amit el szeretne érni, és ezek a különböző célok keresztezik egymást, ami súrlódást okozhat a karakterek között, és ez kifejeződik a kettejük között lezajló beszélgetésekben is. Más esetekben a jelenetben feltűnő feszültséget a szereplő belső dilemmája szolgáltatja. Emellett pedig írhatunk olyan párbeszédeket is, ahol a külső (interperszonális, vagyis a beszélgetőpartnerek közötti) és a belső (intraperszonális, vagyis a személyen belüli) konfliktus egyaránt tetten érhető.
Az alapelv nem bonyolult, mégis sokan idegenkednek a konfliktusoktól olyan esetben, ha a szereplők egymással családi, baráti vagy romantikus kapcsolatban vannak. A konfliktus azonban nem jelent veszekedést vagy ellenséges érzelmeket. A romantikus regényekben például a központi konfliktus általában az, ami a két szerelmest távol tartja egymástól – és alapvető fontosságú, mivel ha nem lenne ilyen akadályunk, akkor a cselekmény néhány oldal után véget érne –, és ebben az esetben ez az a konfliktus, ami a kettejük dialógusaiban meg kell, hogy mutatkozzon.



Technikai oldalról nézve több trükköt is alkalmazhatunk, hogy feszültséget keltsünk a dialógusainkban. Ilyen eszköz például, ha az egyik szereplő félbeszakítja a másikat, ha nem válaszol a kérdésére vagy kitérő választ ad, ha terel, ha témát vált, a hirtelen beálló csönd és természetesen a testbeszéd és az akció. Ezen kívül pedig mögöttes jelentéssel és fontos események előrejelzésével is elérhetünk ilyen hatást. Stilisztikailag pedig a rövid, pergő, ütős mondatokkal is növelhetjük a feszültséget, és ha a párbeszédet nem szakítjuk meg hosszabb helyszín- vagy cselekvésleírással, illetve belső monológgal.
Hogy több konfliktust tegyünk a párbeszédbe, a szereplők fenyegethetik, gúnyolhatják, kényszeríthetik, utasíthatják egymást, hízeleghetnek vagy hazudhatnak egymásnak, vitatkozhatnak vagy veszekedhetnek. Akkor is fokozzuk a feszültséget, ha az egyik karakter a másikat arra kényszeríti, hogy várjon rá, megvédje magát, visszavonuljon, lemondjon valamiről vagy visszavágjon.
Mindezeken kívül persze a feszültségnek nem feltétlenül kell negatív előjelűnek lennie: feszültséget gerjeszthetünk azzal is, ha két karakter flörtöl, évődik, ugratja a másikat vagy játékosan vitatkozik.

Ki nyeri a párbeszédet?

Egy megközelítés, amit itt a párbeszédeknél jól lehet használni, ha megkérdezzük, hogy a résztvevők közül melyik „nyeri” a jelenetet. Már említettem, hogy minden karakternek adnunk kell valamilyen célt, amit ő az adott jelenetben el szeretne érni, és hogy ezeknek a különböző szereplők találkozásából valamiféle konfliktus szülessen, az ő akaratuknak némileg ellentétben kell állnia egymással. Zéró összegű játszmákat kell felállítanunk, melyekben az egyik karakter győzelme szükségképpen azzal jár, hogy a másik karakter valamiféle veszteséget szenved. Ha olyan párbeszédeket írunk, melyekben a szereplőknek nincs egy meghatározott célja, vagy nem igazán fontos nekik annak az elérése, illetve mindketten elérhetik a céljaikat anélkül, hogy a másikat ez a legkisebb mértékben érintené, akkor olyan rémunalmas dialógusokat kapunk, mint ez:
– Hova menjünk nyaralni, drágám? Én az Alpokra gondoltam.
– Tavaly is ott jártunk, szívem, mi lenne, ha idén a tengerhez mennénk?
– Rendben, igazad van, túrázni mehetünk akármikor. Mit szólnál, ha elhívnánk a szüleimet is?
– Remek ötlet! Úgyis olyan ritkán látom anyukádat, de akkor már jöhetne a nővérem is.
– Ő már nem fér el a kocsiban, drágám.
– Erre nem is gondoltam, akkor őt elhívjuk legközelebb.

A „ki nyeri a jelenetet”megközelítéshez érdemes megnézni a következő elemzést, ami A bárányok hallgatnak című film egy jelenetét boncolgatja, amiben a főszereplő, Clarice Starling először találkozik Hannibal Lecterrel.

A jelenetben van két szereplőnk, aki között eredendően nem áll fenn ellentét, hisz nem is ismerik egymást, viszont az első pillanattól kezdve érezhető közöttük a feszültség. Ennek a kulcsa az, hogy mindkettőnek megvannak a saját céljai, és ezek konfliktusban állnak egymással. Clarice rá akarja venni Lectert, hogy besegítsen a nyomozásba, neki ez a célja, a motivációja erre pedig az, hogy előbbre jusson az FBI-nál. Lecter célja is egyértelmű: a nőnek szüksége van rá, és ezt a maga javára akarja fordítani, ehhez viszont nem szabad megadnia azt, amit Clarice akar, mert akkor a nő sarkon fordul, és vissza se jön többet. Ez a jelenet kiindulópontja, ebből táplálkozik a fő konfliktus, de azt is érdemes megnézni, hogyan építi fel a feszültséget az író az egyes megszólalásokkal – erről szól a fenti videóelemzés.
(Elsősorban a kameraállásokról van szó, ami az írás szempontjából kevéssé releváns, de a rendezés is a forgatókönyvre épül, azt erősíti, tehát azt, amit a kameramunkáról elmond, nyugodtan lehet a párbeszédre vonatkoztatni. Egyébként egy írónak ugyan kamera nem áll rendelkezésre, de ugyanúgy ráerősíthetünk a párbeszédre a testbeszéddel, akcióval, hasonlatokkal stb. Pl. „Clarice leült a kényelmetlen fémszékre, és akaratlanul is behúzta  a nyakát. Lecter úgy nézett le rá, mint a macska a fészekből kiesett fiókára.” – ennek a leírásnak ugyanaz funkciója, mint a ferde kameraállásnak.)

Az elemzésből kitűnik, hogy a jó dialógus párbaj: két hasonlóan erős ellenfél feláll egymással szemben, kipuhatolják egymás erősségeit és gyengeségeit, mígnem az egyikük győzelmet arat a másik fölött. Ha valamelyik nyilvánvalóan gyengébb, és az ellenfele egy támadásból leterítheti, vagy ha az összetűzés helyett csak fecsegnek egymással, a harc unalmas lesz. Márpedig Egri szerint csapás és válaszcsapás nélkül nincs emelkedő konfliktus.
Ha két erős egyéniség kerül egy légtérbe, mind a ketten dominálni próbálják majd a helyzetet, és pont ez a dominanciaharc – az apró manőverek, amikkel a szereplők próbálják irányításuk alá vonni a helyzetet – az, ami szórakoztatóvá tesz egy jelenetet. Itt alapvetően Clarice van domináns helyzetben: ő szabadon járkálhat, miközben Lecter be van zárva. A párbeszédben mikor inog meg ez a dominancia? Akkor, amikor Lecter hellyel kínálja a nőt, mintha nem is börtönben lennének, hanem Clarice a saját házában látogatta volna meg: ha eleinte úgy is hittük, most kiderül, hogy valószínűleg nem a nő fogja irányítani ezt a beszélgetést.

Egyébként is érdekes megnézni egy jelenetben a „rangsort” a karakterek között, ki áll ki fölött, és mi alapján. Ezt befolyásolhatja a résztvevők neme, kora, származása, státusza, iskolázottsága stb. Nem egyetlen összetevő, hanem ezek összessége határozza meg, hogy a karakterek milyen pozíciót foglalnak el egymáshoz képest. Egy királynak hatalma van az alattvalói fölött, így legtöbb helyzetben valószínűleg ő irányít majd, viszont a szeretőjével vagy az anyjával szemben lehet, hogy ő kerül alávetett pozícióba a beszélgetésben.
Például a Júlia kisasszony című Strindberg darabban a címszereplő grófkisasszony rangban egyértelműen fölötte áll apja lakájának, viszont a neme miatt alávetett helyzetben van. Ez a relatíve egyenrangú pozíció teszi lehetővé a drámán végighullámzó dominanciaharcot, ami egy olyan egyenlőtlen párosításból, mint mondjuk a gróf és a szolgája nem is jöhetett volna létre.
Látszólag Clarice Lecter fölött áll, mert ő nincs korlátozva és egy hivatalos szervhez tartozik, viszont alatta áll, mivel fiatalabb, tapasztalatlanabb, nő és nem annyira okos. Emiatt valójában Lecter áll fölötte, viszont érdekli a nő, ezért hajlandó „leereszkedni” hozzá, másrészt ő is akar valamit a nőtől, és ez pedig (amint az később kiderül) az esély a szökésre – a szereplők nem szívesen konfrontálódnak egymással, hacsak nincs valami, amit a másiktól meg akarnak kapni.


Konfliktus a romantikus szálnál

Annak ellenére, hogy azt hinnénk, a romantikus történeteknél a legfontosabb, hogy bemutassuk, az a két személy miért a legösszeillőbb pár, akit csak ki lehet találni, ezek a regények sem fognak működni konfliktus nélkül. Bizonyos esetekben a szerelmeseket egy külső akadály tartja távol egymástól (társadalom/vallás/szülő megtiltotta), de sokszor egy belső akadály az egyik vagy mindkét félen belül (pl. bizalmatlanság, félelem az elköteleződéstől). Ezért lehet úgy is értelmezni, hogy a romantikus történetek egy jó részében az antagonista a potenciális partner: a főhős célja a boldogság, amihez ezen a partneren keresztül vezet az út, és ha az illető nem megfelelően viselkedik, azzal akadályozza a célja elérését. Ilyenkor a happy end végül azon múlik, hogy a hős vagy a partner vagy mindketten képesek-e leküzdeni magukban ezt a belső akadályt.
Szemléltetésnek azért választottam romantikus szálhoz kötődő jelenetet, mert jól látszik benne, hogy a párbeszéd úgy is tartalmazhat konfliktust, hogy nem ellenséges természetű, és végül nem hátraveti a két szereplő kapcsolatát, hanem éppen ellenkezőleg.

„– Elmondom hát, de készüljön el a legszörnyűbbre. Előrebocsátom, hogy először életemben egy hertfordshire-i bálon találkoztam vele – és mit gondol, mit művelt ezen a bálon? Összesen csak négy fordulót táncolt! Sajnálom, hogy ezt kell róla mondanom, de így volt. Csak négyszer táncolt, pedig alig volt férfi a teremben, s biztos tudomásom szerint nem egy lány, partner híján, petrezselymet árult. Mr. Darcy, ezt a tényt ön sem tagadhatja.
– Akkor még egyetlen hölgyet sem volt szerencsém ismerni a teremben, saját társaságomon kívül.
– Ez igaz, és persze nincs is rá mód, hogy egy urat bemutassanak egy hölgynek a bálon. Nos, ezredes úr, most mit játsszak? Ujjaim az ön parancsára várnak.
– Talán jobban tettem volna, ha bemutattatom magamat – mondta Darcy –, de idegenekkel szemben nehezen küzdöm le a feszélyezettséget.
– Kérdezzük meg unokaöccsétől, hogy miért? – mondta Elizabeth, még mindig Fitzwilliam ezredeshez intézve szavait. – Kérdezzük meg tőle, miért van az, hogy egy okos, művelt ember, aki sokat forgott a világban, feszélyezettséget érez idegenekkel szemben?
– Meg tudok erre felelni anélkül is, hogy megkérdezném – mondta Fitzwilliam. – Azért, mert nem is igyekszik azt leküzdeni.
– Bennem valóban nincs meg a tehetség, mint némely emberben, hogy könnyedén el tudjak beszélgetni olyanokkal, akiket még sohasem láttam – mondta Darcy. – Nem tudom megütni társalgásuk hangját, nem tudok annyi érdeklődést mutatni ügyeik iránt, mint azt gyakran látom másoknál.
– Az én ujjaim – mondta Elizabeth – nem mozognak a billentyűkön olyan mesteri módon, mint ezt sok nőnél láttam. Nincs bennük annyi erő, annyi gyorsaság, nem is érik el ugyanazt a hatást. De én azért mindig magamat hibáztatom: nem vesződtem eleget a gyakorlással. Nem az ujjaimat okolom, hogy nem képesek oly mértékben a művészi játékra, mint más nőké.
Darcy elmosolyodott, és így felelt: – Önnek teljesen igaza van: sokkal jobban használta fel az idejét. Aki abban a szerencsében részesül, hogy hallhatja a játékát, nem találhat benne semmi hiányt. Idegenek előtt pedig egyikünk sem produkálja magát.”

Jane Austen regényeiben a társas összejövetelek célja sokszor az, hogy kiderüljön, ki „nyeri” a társalgást, ki a legszellemesebb, ki tudja úgy érzékeltetni a saját fontosságát, hogy az ne tűnjön hivalkodásnak, ki tudja úgy megalázni a rangban alatta állókat, hogy az humorosnak hasson, ne otrombának. Ez is harc, csak éppen láthatatlan pengékkel vívják, és Elizabeth a regény során sokszor keveredik ilyen szópárbajokba, amikből éles elméjének köszönhetően rendszerint kivágja magát.
A fenti párbeszéd is egy a Darcyval folytatott szópárbajai közül, viszont más alkalmakkal ellentétben, amikor beszélgetésnek egyértelműen ellenséges színezete volt, és gyakran vitába torkollt, ez inkább játékos. Emellett viszont ebben is megtalálható ugyanaz a vetélkedés: Elizabeth Darcy gőgjét támadja azzal, hogy megpróbálja kellemetlen helyzetbe hozni a rokona előtt, Darcy pedig hárítja ezeket az támadásokat. Látszólag Elizabeth megnyeri a játékot, amikor kijelenti, hogy társaságbeli feszélyezettsége csakis a férfi hibája, Darcy viszont meglepi azzal, hogy ellentámadás helyett dicsérni kezdi, és rámutat, hogy valójában mindketten hasonlóan gondolkoznak. A férfi ügyesen ismeri fel, hogy akkor nyerhet, ha hajlandó veszíteni: feltár egy kínos igazságot magáról, hogy bebizonyítsa, ő mégse az a büszke, érzéketlen ember, akinek a lány megpróbálja beállítani – Elizabeth elveszti a játékot, viszont kissé más színben kezdi látni Darcyt.

A dialógus jól mutatja, hogy romantikus jeleneteknél is lehet használni a „ki nyeri a párbeszédet” megközelítést, és a konfliktus beillesztésével nem verünk éket a szereplők közé, sőt, még meg is erősíthetjük egymás iránti vonzalmukat.


Kapcsolódó cikk: - Dialógus 1. Mögöttes jelentés a párbeszédben


Forrás: - Egri Lajos: A drámaírás művészete
- James Scott Bell: Conflict and Suspense
- http://writerswrite.co.za/dialogue-and-conflict


Réka

Kozma Réka szerkesztő

5 Megjegyzések

  1. Nagyon hasznos volt számomra, köszönöm:)

    VálaszTörlés
  2. Szia! Bennem olvasás közben felmerült egy olyan kérdés, hogy dialógusok írásakor milyen formában és mennyiségben lehet káromkodást használni? Alapvetően nem szeretem és nem használok obszcén szavakat, de van egy karakterem, akinek a tettét és személyét sokkal fenyegetőbbé, valósabbá tette (ép ütlegeli a főszereplőt, aki kiszolgáltatott helyzetben van), amikor konkrét káromkodást használtam a megszólaltatásánál, mint amikor enyhébb kifejezéssekkel helyettesítettem, vagy teljesen kihagytam őket. Kb. három durvább kifejezésnél nincs több a szövegben, mégis elbizonytalanodtam, hogy ettől már nem lesz elég "irodalmi" a szöveg és elfogadhatatlanná válik a pályázaton, amire szánom. Mire érdemes figyelni egy ilyen típusú karakter megszólaltatásánál, mi határozza meg a mértéket?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Mivel számos szépirodalmi szöveg tele van vulgaritással és káromkodással, furcsa lenne, ha valaki azt mondaná a szövegedre, hogy így már nem elég "irodalmi".
      A dolog függ egyrészt a karaktertől, a zsánertől és célcsoporttól. Egy YA szöveget azért nem rakunk tele durva káromkodásokkal, de egy klasszikus romantikus regényt se. Ha valaki férfiaknak szánt military sci-fit ír, abba több lehet. Ám még ha illene is a főszereplőhöz, azt javaslom, hogy azért egy szereplőnek ne minden második mondata legyen káromkodás.
      1-1 káromkodás jobban belefér, mintha a szerző finomítani akarná, és egy 20 éves karakter szájába adna olyan kifejezéseket, mint "manóba", "teringettét" vagy virágnyelven írná le a nemi szerveket, pl. nőiességének virága. Ezzel egy szöveg sem lesz irodalmibb, csak természetellenes.

      Törlés
    2. Köszönöm, így már tisztább a dolog. :)

      Törlés
Megjegyzés küldése
Újabb Régebbi